36.

2 hétig, minden nap bementem Krisztiánhoz a kórházba, aki az óta se tért magához. A munkahelyemen nem nézték ezt jó szemmel, de a legkevésbé sem érdekelt. Krisztián családjának haza kellett utaznia, csak Erika maradt, akivel megbeszéltem, hogy nálam lakik, míg Krisztián fel nem ébred. Nagyon megnyugodtam, hogy nem hibáztat a balesetért, noha tudta, hogy miért pattant autóba Krisztián azon a reggelen. Peti is mindennap keresett valamilyen módon: felhívott, eljött hozzánk vagy csak írt egy smst, hogy érdeklődjön Krisztián felől. Zita is és Tomika is, meglátogatták, amikor csak tehették. Egyik délután, amikor meglátogattam Krisztiánt és szokás szerint elmeséltem neki a napomat, megrezdült a szemhéja, majd szép lassan kinyitotta.

- Szia! – köszönt rekedt hangon, mosollyal az arcán.

- Szia! – üdvözöltem félénken. Legszívesebben adtam volna neki egy csontropogtató ölelést, de nem tudtam, hogy mi most, hogy is állunk egymással.

- Már egy puszit sem kapok? – érdeklődött megjátszott sértődöttséggel a hangjában.

- Dehogyisnem – hajoltam oda, hogy adjak egy puszit az arcára, ám ő ravasz volt és az utolsó tizedmásodpercben elmozdította az arcát és így a száján landolt a puszi.

- Be kell vallanom valamit – mondta még mindig az arckifejezésemen nevetve.

- Kit öltél meg? – kérdeztem riadtságot játszva. Legbelül ugráltam örömömben, hogy nem haragszik már, legalábbis nem veszekszünk jelenleg.

- Jajj, te, semmi ilyenről nincsen szó. Annyit akartam csa elmondani, hogy mindent hallottam, amit akkor mondtál, amikor nem voltam magamnál. Emlékszem mindenre, de egyszerűen képtelen voltam válaszolni. Azt pedig verd ki a fejedből, hogy miattad történt, mert ez egyáltalán nem így volt. Ez az egész csak az én hibám, én kaptam fel a vizet a semmin és én hisztiztem, nem te. Sajnálom és tudnod kell, hogy mindennél jobban szeretlek. Lehet, hogy vannak hibáim, de ezekkel együtt is imádlak. Bármilyen utálatos is vagyok, tudnod kell, hogy amiket ilyenkor mondok, azokból egy szó sem igaz – könnyeket csalt a szemembe ezzel a beszédével. Szóhoz sem jutottam.

- Szeretlek – ennyit sikerült kimondanom, de ebben az egy szóban benne volt az összes érzésem. Megfogta a kezem, egymás arcát néztük. Teljesen elvesztettem az időérzékemet, nem tudom, hogy csak egy perc vagy egy óra volt-e ameddig a szemünk összekapcsolódott. Végül a meghitt helyzetet Erika „rontotta el”, amikor belépett az ajtón.

- Úristen, te mióta vagy magadnál? – kérdezte meglepetten, ám mégis örömmel teli hangon Krisztiántól.

- Csak pár perce, épp most akartalak felhívni – füllentett Krisztián, hisz mindketten tudtuk, hogy Erika megsértődne, ha tudná, hogy a fia már jó ideje felébredt és őt még nem értesítette. Én pedig felálltam, hogy helyet adjak Erikának az ágy mellett. Krisztián kérdőn nézett rám.

- Kettesben hagylak titeket, lemegyek, iszom egy kávét. Ti kértek valamit?

- Farkas éhes vagyok – felelte Krisztián, miközben megsimogatta a hasát.

- Azt el is hiszem, mit hozzak?

- Nem is tudom – látszott rajta, hogy komolyan fejtörést okoz neki ez az egyszerű kérdés. – Pizzás csigát, csirkés szendvicset, meggyes rétest és valami csokit.

- Kisfiam, nem lesz ez így sok hirtelen – kérdezte aggodalmaskodva Erika.

- Dehogyis anya, hidd el, hogy még éhes is maradok. Ó, és kérlek, hozz még egy light kólát is, vigyáznom kell az alakomra – mondta hatalmas meggyőződéssel.

- Kicsim, félre ne értsd, de ez után a menüsor után, az már csak olyan, mint halottnak a csók – mondtam, miközben, a baleset óta először őszintén nevetni kezdtem.

- Jogos – bólogatott.

- Sietek vissza – indultam az ajtó felé.

- Dorka – szólt utánam Krisztián.

- Igen? – fordultam vissza.

- Gyere ide egy picit – kérte. Én pedig gyanútlanul léptem az ágya mellé. Feltornászta magát ülő helyzetbe, majd belenézett a szemembe és megcsókolt. Hihetetlen jól esett, aztán eszembe jutott, hogy az anyukája, konkrétan fél méterről figyeli az eseményeket és megszakítottam a csókot. Fülig pirulva indultam el ismét az ajtó felé, a szemem sarkából még láttam Erika mosolyát. Lementem a kórház büféjében és megvettem mindent, amit Krisztián kért, valamint a kávémát, mert már éreztem, hogy nem sokon múlik, hogy állva elaludjak. Az elmúlt időben egyszerűen képtelen voltam aludni az idegességtől. Miközben éppen felfele tartottam a lifttel eszembe ötlött egy kérdés. Csodálkoztam, hogy eddig nem gondoltam rá. Krisztián rajongói. Vajon ők mit szólnak a balesethez? Biztos teljes letargiában vannak, hisz tényleg rengetegen és nagyon szeretik őt. Valószínűleg Orsi a helyén kezelte a dolgot és szebb megvilágításba helyezte a dolgokat. Gondolatmenetemet a lift csengője szakította meg, mely jelezte, hogy megérkezett a 2. emeletre. Mikor benyitottam a szobába, meglepetten vettem észre, hogy Erika helyén immár egy magas barna, göndör hajú srác ül, és épp nagyban hahotáznak. Krisztián rám nézett, majd nagy nehezen abbahagyta a nevetést és megszólalt.

- Ő itt az új lakótársunk és régi barátunk: Brasch Bence – mutatott a fiúra.

- Ó, szia! Fehér Dorka vagyok – fogadtam el a felkínált kezet.

- Örülök, hogy végre megismerhetem azt a lányt, akiről Krisztián folyton-folyvást áradozik – mosolyogott. Alig ismertem egy perce, de már sejtettem, hogy szinte mindig fellelhető az arcán a mosoly.

- Én is örülök a találkozásnak. Hadd találjam ki énekes vagy? Esetleg színész?

- Mindkettő – nevetett.

- Tudtam, hogy te sem lehetsz civil – mondtam mosolyogva. Már hozzászoktam, hogy az ismerőseim döntő többséget ismert emberek teszik ki. Kipakoltam a nejlonzacskó tartalmát, majd Krisztián kezébe nyomtam a pizzás csigáját.

- Amíg távol voltál bejött a doki megvizsgált és azt mondta, hogy holnap hazamehetek. Ezért anya is elment, hogy összecsomagoljon, őt ugyanis már nagyon várják a gyerekek vissza az óvodába – mesélte két falat között Krisztián.

- Hisz ez remek – örültem meg. – Mármint az a része, hogy jöhetsz haza – láttam, ahogy elgondolkozik, majd rémült tekintettel mered maga elé. Engem is megijesztett és Bencére pillantva láttam, hogy ő sem tudja mire vélni ezt a hirtelen váltást.

- Mi van a kocsimmal? – kérdezte halálra vált arccal.

- Szervizben van – mondtam sóhajtva.

- Akkor hogy megyek haza?

- Hülyéskedsz? Majd én, hazaviszlek. Sőt szerintem sokkal jobb lenne, ha nálunk lábadoznál – láttam, hogy közbe akar szólni, ezért hozzátettem – megnyugodnék.

- Rendben van – adta be végül a derekát. Elmosolyodtam arra a gondolatra, hogy nyertem. Éreztem, hogy elkezd rezegni a zsebemben a telefon, majd pillanatokon belül fel is csendült a csengőhangom. A kijelzőre pillantva meglepetten könyveltem el, hogy a főnököm hív.

- Halló – szóltam bele.

- Szia Dorka! Rossz hírem van, azt vettük észre a cégnél, hogy mostanában nagyban romlott a munkád színvonala, ezért kénytelenek vagyunk felmondani neked – a sokktól hirtelen válaszolni sem tudtam.