42.

zene 

4 hónappal később 

Álmosan kezdtem tapogatózni, ám szokás szerint hiába. Krisztián felén nem találtam senkit. A párnáján viszont felfigyeltem egy félbe hajtott lapra.

„Ne haragudj, királylány. Orsi hívott, muszáj volt mennem. Este remélem, találkozunk. Szeretlek: K.” – olvastam szavait. Kusza betűit látva mosoly kúszott arcomra. Felsóhajtottam, ideje elindulni az irodába. Mivel semmiféle állásajánlatot nem kaptam, ezért Krisztiánnak támadt egy olyan ötlete, hogy nyissam meg a saját rendezvényszervező irodámat. Nekem is tetszett ez a dolog, ezért belevágtam. Szerencsére hamar jó hírre tett szert a cég, sok visszatérő és új kliensem is volt. Ledobtam magamról a takarót, kipattantam az ágyból, hatalmasat nyújtózkodtam. Megmosakodtam, megfésülködtem, feldobtam egy laza, de elegáns sminket. Mivel egy viszonylag fontos megbeszélésre készültem nem tudtam mit vegyek fel, tanácstalanul álldogáltam a szekrényem előtt. Végül egy elegáns fekete szoknya és egy halványkék ing mellett döntöttem. Nyár vége volt, de tombolt a hőség odakint. Beágyaztam, kicsit rendet raktam. Elpakoltam a szükséges iratokat a táskámba. Miközben az éjjeliszekrényen rendeztem el a dolgokat rápillantottam a vázára.  Nyolc szál fehérrózsa állt benne, melyeket különös gonddal, óvatosan megszárítgattam az idők során. Mindet Krisztiántól kaptam és mindegyiknek nagyon, de nagyon örültem. Még most is mosolyt varázsol az arcomra, ha megláttam. Sok emléket hozott elő belőlem a látványuk.  Mostanában szerencsére kevesebbet veszekszünk Krisztiánnal, próbáljuk normális hangnemben megbeszélni a problémáinkat. Az is nagyon sokat segített, hogy sokat tudtunk együtt lenni. Már-már olyan, mintha hozzám költözött volna. Persze most is hazajár, de az ideje nagy részét nálam tölti, szépen lassan a dolgait is áthordta hozzám. Ennek több oka is volt, az egyik az, hogy így gyakrabban láttuk egymást és meghittebb lett a kapcsolatunk, a másik pedig, hogy az új fotóstúdiója közel volt a lakásomhoz. De nem csak a lakástól nem volt messze, hanem az irodám is csak pár háznyival volt arrébb. Gyakran ugrott be hozzám, amikor épp nem volt dolga. Mikor már úgy láttam, hogy sikerült rendet varázsolnom elindultam dolgozni. Sikerült dugóba keverednem. Szerencse, hogy én nem kapom úgy fel ilyenkor a vizet, mint Krisztián. Előttem volt a kép, ahogy mérgesen szitkozódik, mintha attól előbb oda érne az adott helyre. Szép lassan beértem az irodába. Ez is az egy volt a saját iroda előnyei közül, nem volt főnököm, aki számon kérte rajtam a késést.

- Jó reggelt! – köszöntem az irodába lépve az asszisztensemnek, Heninek. Heni egy nagyon lelkes kezdő volt, de be kellett vallanom nagyon ügyes volt, akadt tehetsége a szakmához. Leültem az asztalom mögé.  A rengeteg papírnak már a látványától is megfájdult a fejem, de nincs más hátra, ez is hozzátartozik. Neki is kezdtem a munkának, gépeltem, dolgoztam, mint egy robot. Arra eszméltem fel, hogy Heni hozzám szól.

- Elmegyek ebédelni, rendben?

- Persze, nem kell sietned, ráérsz, ebédelj meg nyugodtan. Ma úgysincs semmi különleges feladatom a számodra, szóval kapsz 2 óra szabadidőt, rendben?

- Hú, nagyon szépen köszönöm, rendes vagy. Úgyis el kell mennem a hivatalba – mosolygott. – Hát akkor, szia – köszönt el. Próbáltam kedves, engedékeny főnök lenni, de csak annyira, hogy azért maradjon tekintélyem is. Szerencsére Henivel jól kijöttünk. A hatalmas papírhegyet sikerült eltűntetnem. Eléggé elfáradtam, hátradőltem a székben és behunytam a szemem. Kopogtattak az ajtón.

- Szabad – feleltem és érdeklődve figyeltem ki lép be az ajtón.

- Szia kincsem – üdvözölt Krisztián. Felálltam és odasétáltam hozzá és megöleltem.

- Hogy telik a napod? – érdeklődtem.

- Lehetne jobb is – sóhajtott.

- Miért, mi van?

- Semmi, csak a modell, akit fotózok egy primadonna. Azt hiszi magáról, hogy ő minimum egy Kate Moss. Elvárja, hogy sztárként bánjak vele, viszont egy csepp profizmus sem szorult belé. Még véletlenül sem követi az instrukcióimat. Te sokkal jobb voltál – készített rólam is egy fotósorozatot, illetve rólunk, mert őt is bevontam a pózolásban. – De nem is ez a lényeg, hanem, hogy elmehetnénk ebédelni, ha nincs dolgod.

- Most épp ráérek, szóval mehetünk – fogtam a táskám, bezártam az irodát. A közeli étterembe sétáltunk, ami a törzshelyünk lett mostanában. Leültünk az egyik nyugisabb asztalnál. Nem kellett sokat várni a pincérre.

- Sziasztok! Mit hozhatok inni? – kérdezte.

- Nekem egy epres zöldtea lesz – feleltem.

- Én egy gyömbért kérek. Hoztam neked valamit – mondta miután elment a pincér.

- Nekem? – döbbentem meg.

- Ja, nem, bocs, eltévesztettem, a másik barátnőmnek – bohóckodott. – Hát persze, hogy neked.

- És mit? – kérdeztem izgatottan.

- Pillanatokon belül meglátod, te kis kíváncsi – a pincér visszatért az italainkkal, felvette a rendelést az ételekről is. Krisztián pedig előhúzott a zsebéből egy bársonydobozt. Átnyújtotta nekem.

- Ezt miért kapom? Elfelejtettem valamilyen évfordulót? – ijedtem meg. Gondolkozni kezdtem, de nem jutott eszembe semmiféle különleges esemény sem.

- Nem, dehogyis. Ezt csak megláttam a kirakatban és eszembe jutottál, nem volt szívem otthagyni.

- Köszönöm szépen – óvatosan kinyitottam a dobozt egy gyönyörű ezüst nyaklánc volt benne, melyhez egy medál is tartozott, két szív összefonódva. – Ez nagyon szép. Köszönöm.

- Ugyan, nincs mit. Örülök, hogy örülsz és tetszik. Segítek felrakni – a hátam mögé sétált elsöpörte a hajamat az útból, becsatolta a kapcsot. Hátrafordultam hozzá és megcsókoltam, nem szenvedélyesen, hanem gyengéden, ahogy csak a szerelmes emberek tudják csókolni egymást. Ebéd közben jókedvűen beszélgettünk. Majd kézen fogva sétáltunk vissza az irodába. – Otthon találkozunk. Lesz egy meglepetésem – csókolt meg, mikor indult vissza a fotózásra.

- Milyen meglepetés? – kíváncsiskodtam.

- Ha elmondom, nem meglepetés – röhögött. – Szeretlek – mondta búcsúzóul és újra megcsókolt.

- Én is téged – öleltem meg. A nap hátralévő részében minden gondolatom a meglepetés körül mozgott, nagyon érdekelt mi lehet az. Még a megbeszélésen sem tudtam rendesen figyelni, csak unottan rajzolgattam a papíromra, ami egyáltalán nem volt rám jellemző. Minél előbb túl akartam lenni az egészen, hazamenni és megtudni végre miről beszélt Krisztián. Heni is észrevehette, hogy nem vagyok lélekben ott.

- Valami baj van? – súgta oda. Megnyugtattam, hogy minden a legnagyobb rendben. Összeszedtem magam és sikeresen nyélbe is ütöttem az üzletet. Sikerült szerződést kötnöm egy céggel, ahonnan a sátrakat fogom bérelni. Nap végén csak úgy loholtam haza. Ám a lakásba érve csalódottan vettem tudomásul, hogy én értem haza előbb és Krisztián még nincs otthon, várnom kell még, hogy fény derüljön a meglepetésre.

41.

Reggel korán felébredtem. Krisztián még a párnába fúrta a fejét és úgy aludt. Olyan aranyos volt. Halkan, óvatosan kimentem a konyhába. Lefőztem egy adag kávét. Zita épp akkor kelt fel, indulnia kellett a suliba. A szobájából kiszűrődött Tomika horkolása. Meglepetten konstatálta, hogy már ébren vagyok.

- Jó reggelt! Hát, te? – érdeklődött miközben töltött magának egy csésze kávét.

- Tegnap korán lefeküdtem aludni és mostanra kialudtam magam. Leültem a Zitával szemben lévő székre, a kedvenc bögrém kíséretében.

- Kibékültetek Krisztiánnal.

- Igen, rájöttem, hogy ez az egész vele jár. El kell fogadnom ezt a fajta életmódot, ha vele akarok lenni. Márpedig én vele képzelem el a jövőm. Már amennyire ezt ennyi idő után el lehet mondani.

- Örülök nektek. Olyan szépek vagytok együtt.

- Tamással minden rendben? – tudtam, hogy Zita is nehezen viseli ezt az egész időhiány dolgot.

- Persze. Amikor csak teheti, velem van, de néha nevetségesen kevésnek tűnik az az idő.

- Hidd el megértem – sóhajtottam nagyot. – Neki kell látnom munkát keresni – váltottam hirtelen témát. Nem akartam felélni az összes tartalékunkat.

- Arra gondoltam, hogy én is kereshetnék valami hétvégi diákmelót magamnak – vetette fel az ötletet.

- Dehogyis! Nincs rá szükség, megoldottam eddig is, most is menni fog – mosolyogtam rá bíztatóan. – Amúgy is, akkor még kevesebb időtök lenne egymásra Tomival. Ha Krisztián felébred, átolvasunk pár újságot, biztos találunk valami nekem való állást.

- De, ha kell, szívesen segítek. Viszont indulnom kell, mert le fogom késni a buszt – kapta fel a kabátját. – Este találkozunk. Szia!  – nyomott puszit az arcomra. Hallottam, ahogy csukódik a bejárati ajtó. Mivel semmiféle házimunka nem várt elvégzésre ezért úgy döntöttem, hogy bemegyek Krisztiánhoz. Ő még mindig édesdeden szunyókált.  Lassan végighúztam a mutatóujjam a vállától egészen a kezéig. Hirtelen fogta meg a kezem, a szívem kihagyott pár ütemet.

- Jó reggelt, királylány – köszöntött fáradt mosollyal. – Megijesztettelek? – az arcomon valószínűleg tényleg a félelem tükröződött.

- Picit – vallottam be szégyenlősen.

- Jóváteszem – huncutkodott. Felém gördült és csókolgatni kezdett.

- Nem tudod, viszont én bosszút állok rajtad – nevettem, fordítottam a helyzetünkön, hogy én kerüljek felülre.  Simogatni kezdtem a mellkasát, egyre lejjebb kalandoztam a kezeimmel. Hallottam, ahogy felgyorsul a légzés, elégedett mosollyal nyugtáztam. Ujjaim az oldalára csúsztak és hirtelen elkezdtem csikizni.

- Ne… kérlek, Dorka… hagyd abba. Tudod… hogy… nem… bírom – a röhögéstől elcsuklott a hangja. Végül megkegyelmeztem rajta. – Gonosz vagy.

- Azt hitted, hogy…? – nem fejeztem be a mondatot. Krisztián szemében valami olyan fény csillogott, amiből tudtam, hogy az előbbi akciómat nem úszom meg szárazon.  Felém gördült és sunyin kezdett mosolyogni. – Nem bírod, ha nem a te kezedben van az irányítás, igaz? – cukkoltam.

- Elvégre férfiból vagyok.  Bár a sok matyihuszár ezt vitatná. Na de most, csitt – helyezte mutatóujját a számra, csendre intve ezzel. Csókolgatni kezdett. Ahol ajka hozzám ért a bőröm szinte égni kezdett. A szívem olyan hevesen kezdett verni, hogy szinte kiszakadt a mellkasomból. Éreztem, ahogy ujjai végigszántanak az oldalamon.

- Krisztián… ez nem fair… - sikongattam, amikor elkezdett csikizni. Kisfiúsan nevetett miközben nézte, ahogy a csapkodok. – Annyira gyerekes vagy – löktem meg viccesen. Alig kaptam levegőt a sok röhögéstől. Nyílott az ajtó. Tomika lépett be rajta.

- Dorka elhiszem, hogy ez a te házad és azt csinálsz, amit akarsz, de muszáj már ilyen korán reggel? – ő valószínűleg félre értette a szobából kiszűrődő hangokat. Krisztiánnal összenéztünk és egyszerre kezdtünk el nevetni. Kívülről én is biztos félreértettem volna a dolgot. Mindketten ki voltunk pirulva, Krisztián haja össze-visszaállt.  – Ti nem vagytok százasak – fintorodott el Tomika, de aztán ő is röhögni kezdett.

- Mit csinálsz ma Tamás? – próbáltam terelni a témát. Közben Krisztián lemászott rólam és az ágy szélére ült.

- Lesz egy interjúm és azt hiszem, ennyi. Megkérdezném mi a ti tervetek mára, de lehet, inkább nem akarom tudni .

- Hát képzeld el, újságokat fogunk átnézni, hogy találjunk munkát nekem – dugtam ki rá a nyelvem. – Nem vagytok éhesek?

- De – felelték szinte egyszerre.

- Ha bundás kenyeret csinálok az jó lesz? – mivel mindkettőjüknek megfelelt, ezért kimentem a konyhába és nekiálltam „főzni”. Épp forgattam a tojásba a kenyereket, amikor Krisztián átölelt hátulról. Éreztem a parfümjének jellegzetes illatát. – Feltétlenül hátráltatnod kell mindig, igaz? – mosolyodtam el.

- Segíteni jöttem – suttogta, de közben a vállamat kezdte puszilgatni.

 - Krisztián, ne most – böktem a fejemmel a szoba fele, Tomikára utalva. – Szegény még a végén éhen hal.

- Csak egy icike-picike csókot kérek – nézett rám azzal a tekintetével, amitől még a térdem is megremegett. Megfordultam, átöleltem a vállát és ajkaimat az övéihez tapasztottam. Éreztem, hogy kezd eluralkodni rajta a szenvedély, ezért megszakítottam a csókot. – Csak ennyi? – hajtotta le a fejét bánatosan, ha nem ismerném el is hinném, hogy szomorú, de tudtam, hogy pár másodpercen belül nevetve néz fel rám. Gyanúm be is igazolódott. Gyorsan befejeztem a reggelit, mindent felpakoltam egy tálcára és Krisztiánnal az oldalamon bevittem a szobába. A fiúk pillanatok alatt befalták az összeset nekem pedig jól esett, hogy ízlik nekik.

- Jaj, neked meg nem hagytunk – vette észre Tomika is. – Bocsi, csak olyan finom volt – szabadkozott.

- Semmi baj, annyira úgysem szeretem, meg éhes sem vagyok.

- Biztos? Olyan bunkók vagyunk.

- Mondom, hogy rendben van – kimentem a konyhába, hogy elmosogassak és eltakarítsam a romokat. Mikor visszaléptem a szobába a fiúk szokás szerint egymást ugratták. – Krisztián, akkor segítesz? Egyedül nagyon sokáig eltartana és kedvem sincs.

- Persze.

- Nekem úgyis át kell mennem a lakásunkba valami ruháért – tápászkodott fel a földről Tomika.

- Gondolom, este találkozunk – mosolyogtam rá.

- Persze. Csááá – lepacsizott Krisztiánnal, majd csak annyit lehetett hallani, hogy becsapja maga mögött az ajtót.

- Ugye tudod, hogy nekem nincs kedvem újságokat átnézni? – ölelt át.

- Hát akkor mihez lenne kedved?

- Hmm, te azt úgyis nagyon jól tudod – kezdte csókolgatni a kulcscsontomat.

- Van egy ajánlatom, miután találtunk valami használhatónak tűnő állásajánlatot, csinálhatjuk azt, amit te szeretnél.

- Nem tetszik ez az ötlet. Ismersz, tudod, hogy türelmetlen vagyok. Kezdjük velem – csókolt meg vadul.  Mélyen a szemembe nézett, láttam a gyönyörű kék íriszét. Lábaim elgyengültek, szívverésem felgyorsult. Tudtam, hogy úgysem tudnék ellenkezni, nem elég erős az akaraterőm. Megadtam magam. Hagytam, hogy a szenvedélyeim elsodorjanak.

40.

Hiába próbáltam, nem tudtam elaludni. Krisztián szótlanul feküdt mellettem. Háttal voltam neki, ezért nem láttam, hogy mit csinál. Hirtelen ötlettől vezérelve kipattantam az ágyból és a szekrényhez mentem. Előszedtem az edzőruhámat és a futócipőmet. Hosszú keresés után előkerült az a telefontartó is, amit direkt futáshoz vettem, mert fel lehet csatolni a karomra és nem zavar futás közben.

- Hova készülsz? – kérdezte hosszú hallgatás után Krisztián, mikor látta, hogy átöltözöm.

- Elmegyek futni, ki kell szellőztetnem a fejem – feleltem kicsivel nyugodtabb hangnemben.

- Rendben. Vigyázz magadra – az utolsó mondat kérésnek hangzott. Elvettem a telefonomat az éjjeliszekrényről. Bekopogtam Zitához.

- Ha megkérlek, bezárod az ajtót? Elmegyek futni és nem akarok kulcsot vinni – magyaráztam.

- Persze – Tomika épp a gép előtt ült, ő pedig könyvet olvasott.

- Minden rendben? Kibékültetek? – érdeklődött mikor már kinn álltunk az ajtóban.

- Ez nem olyan egyszerű, gondolkoznom kell. Időre van szükségem, ezért is megyek el most kicsit.

- Megoldjátok ezt is – bíztatott.

- Remélem – sóhajtottam nagyot. Akár mennyire is haragszom rá, annál még milliószor jobban szeretem. – Majd becsengetek, ha megjöttem. Szia

- Szia – köszönt el, majd becsukta az ajtót. Én szinte azon nyomban tárcsáztam. Mire azonban felvette, már leértem az utcára.

- Dorka, hali – szólt bele Peti boldogan.

- Szia! Utálom magam, amiért mindig téged nyaggatlak a problémáimmal, de te vagy az egyetlen barátom. Biztos eleged van belőlem.

- Dehogyis. Sőt, örülök, hogy hozzám fordulsz. Mi a baj?

- El tudsz jönni a parkba futni egyet? Közben elmesélem.

- Persze, nincs dolgom. Indulok is, negyed óra és ott vagyok – imádtam őt. Mindig számíthattam rá. Elsétáltam hát a szokásos találkozóhelyünkre és ott vártam rá. Valóban még le sem telt a negyedóra máris ott volt. – Szia! Mi a baj? – érdeklődött.

- Összevesztem Krisztiánnal.  Nagyon. Igazából az én hibám is volt, mert kicsit túlreagáltam a dolgokat. Orsi hívta, hogy sajtókonferencia lesz, mennie kell. Erre ő lemondta a közös programunkat. Felkaptam a vizet és elkezdtem kiabálni vele. Ő olyan dolgot mondott, ami nagyon a lelkembe gázolt. Már bánom, de adtam neki egy pofont. Erre ő is dühös lett és megragadta a karom, hiába kértem, hogy engedjen el, mert fáj, nem tette. Nem vészes. Persze már bocsánatot kért, de én még nem tudok megbocsájtani neki. Igazából az fáj, hogy nem én vagyok a legfontosabb. Kicsit önző dolog, hogy akárhányszor probléma adódik, az életemben rögtön szaladok hozzád, miközben tudom, hogy ilyenkor mindent félredobva próbálsz meg segíteni nekem. Biztos, hogy nem vagyok jó hatással a karrieredre. Ez az, ami hiányzik Krisztiánból. Ő soha, de soha nem tudna a munkája elé helyezni engem – öntöttem ki a lelkem. Éreztem, hogy könnyek kezdik ellepni a szemem. Peti is észrevette, ezért szorosan magához ölelt.

- Hé, nyugodj meg. Krisztián mindennél jobban imád téged. Te is tudod. Fontos neki a munkája, hisz nagyon nehezen jutott el oda, ahol most van. Meg kell értened, hogy a zene és a fotózás az élete. Tudtad, amikor belekezdtél ebbe a kapcsolatba. Viszont, ha baj lenne, biztos vagyok benne, hogy minden feladva lenne melletted.

- De én nem akarom, hogy feladja az életét, én csak szeretnék ugyanolyan fontos részévé válni, mint a munkája – mondtam hüppögve.

- Hidd el, hogy nélkülözhetetlen vagy a számára. Nyugodj meg és menjünk futni – lassan abbahagytam a sírást és neki is kezdtünk a futásnak.

- Amúgy veled mi újság? Van már valakid? Nem fair, hogy mindig csak rólam és az én szerelmi életemről van szó.

- Köszönöm kérdésed, de nem történt érdemben változás. Még mindig nincs senkim, sajnos. De még jelentkező sem akad – mondta kicsit szomorkásan.

- Én nem értem a lányokat. Igazi főnyeremény vagy. Kedves, okos vagy és még jól is nézel ki.

- Jaj, hagyd abba, mert elpirulok. Amúgy nem is ezzel van a gond. Nem engem látnak, hanem a színészt vagy az énekest.  Vagy, ha nem ez, akkor nekik is az volt a problémájuk, mint neked. Nem volt elég időm, ők pedig ezt nem tudták tolerálni. Pedig már úgy vágyom arra, hogy valakire.

- Péter, a türelem, mint tudjuk rózsát terem vagy esetünkben szerelmet – okoskodtam.

- Te mióta vagy ilyen bölcs? – érdeklődött nevetve. Mikor láttam, hogy jó kedve van, én is rögtön boldogabb lettem.

- Most óta – mondtam. – Haza kellene mennem – sóhajtottam nagyot. Miután már eleget futottunk és fáradtan rogytunk le egy padra.

- Haza kísérjelek? – kérdezte kedvesen.

- Köszönöm, de szerintem az csak olaj lenne a tűzre. Nagyon hálás vagyok. Nem is tudom, mit kezdenék nélküled. Remélem, majd egyszer meg tudom hálálni ezt neked. Keresve se találhatnék nálad jobb barátod – öleltem meg.

- Jajj, ne köszöngesd már, ez teljesen természetes. Tudom, hogy te ugyanezt megtennéd értem. Most menj és békülj ki Krisztiánnal, aztán értesíts ám! – mosolygott kedvesen. – Mire vársz még? Indulj! Szia! – adott puszit az arcomra.

- Szia! – magabiztosan, mosollyal az arcomon indultam el. Viszont önbizalmam egyre csak fogyott, ahogy közeledtem az ajtónkhoz. Remegő kézzel nyomtam meg a csengőt. Krisztián nyitott ajtót.

- Letusolok és beszélnünk kell, jó? – kérdeztem. Meg sem várva a választ indultam nyílegyenest a szobába. Összeszedtem pár ruhát, berobogtam a fürdőbe. Beálltam a kabinba és élveztem, ahogy a vízcseppek végig szántják a testemet. Zuhanyzás közben elkalandoztak a gondolataim. Kiszálltam, megtörölköztem. Felöltöztem és megfésülködtem. Nagy levegőt vettem és kimentem Krisztiánhoz a konyhába. Ledöbbentem, akkor ő ismét valamit ügyeskedett. – Azt ne mond, hogy megint főzöl?!

- Pedig, de. Békülős vacsora, szerintem ennyivel tartozom. Nem hiszed el, hogy mennyire bánt – láttam az arcán, hogy tényleg nagyon sajnálja. Gyönyörű, kék szemei most nem csillogtak boldogan, szomorúság lakozott bennük.  Hiába minden harag, veszekedés, hiszti, minden rossz dolog eltörpült. Lassan odalépdeltem hozzá és amilyen szorosan tudom csak átöleltem. Próbáltam minden érzelmet belesűríteni ebbe az ölelésbe.  Éreztem, hogy a szemeim ismét égni kezdenek a könnyektől. Halkan sírni kezdtem. Ezek most nem a szomorúságtól, haragtól, örömtől voltak. Felszínre tört a stressz. Krisztián visszaölelt és csak álltunk szótlanul. – Mindennél jobban szeretlek. Ha tehetném, semmissé tenném az összes vitánkat, még azokat is, amik majd a jövőben lesznek. Utálom magam, amiért bántottalak – fogta meg óvatosan a kezem, majd apró puszit adott a csuklómra.

- Én is nagyon-nagyon szeretlek. Én provokáltam ki az egészet, sajnálom. Csak néha már nagyon nehezen viselem ezt az egészet, de nem szólok. Azt hiszem, hogy valamikor ki kellett buknia ennek az egésznek. Felejtsük el ezt az egészet. Mit főztél?

- Lasagnet – húzta ki magát büszkén.  – Tálalhatok, ha gondolod!

- Rendben, farkaséhes vagyok – ültem le engedelmesen az asztalhoz. Krisztián szedett ki két adagot, majd leült velem szemben. Kíváncsian kóstoltam meg. Csöppet sem ért váratlanul, hogy borzalmas íze volt. Nem akartam megbánni, ezért lenyeltem. Amikor ő is bekapta az első falatot, fájdalmas arcot vágott. – Ennek rettenetes íze van. Miért nem szóltál? Sajnálom, annyira szerettem volna, ha jól sikerül – szomorodott el ismét.

- Ugyan. A szándék a fontos. Gyere, rendeljünk valamit és nézzünk meg egy filmet, jó? – simogattam meg a vállát.

- Rendben – egyezett bele. Miután leadtuk a rendelést, kiválasztottuk a DVD-t majd elhelyezkedtünk az ágyon. Beleültem Krisztián ölébe. Mielőtt elindítottam a filmet elkezdett dúdolni egy dalt.

- Hát ez meg mi? – fordítottam felé az arcom kíváncsian.

- Ezt akkor írtam, amikor futni voltál. Neked – tette még hozzá fülig pirulva.

- Hallani szeretném – tapsikoltam izgatottan, mint egy kisgyerek.

- Rendben – mondta, majd énekelni kezdet:

Várok még mindig, már évek teltek el.
Ugyanúgy bízom benned, hogy te sosem, felejtesz el.
Kihalt a remény, és csalódtam már mindenkiben.
Egy utolsó levél. Nekem te vagy minden, kicsi szívem.

Ugyanúgy, mért mindig pont így alakul?
Ha szeretném, akkor elavul.
Többé nem várok mááást.
Ugyanúgy, a sorsunk mért így alakul?
Ha választok mért alakul, másképp mint ter-vez-tem?

Tényleg nem értem. Hisz ettől úgy féltem
Tudod mégis úgy szóltam, ahogyan régen dúdoltam.
Így most már tiszta, hisz tudom,hogy úgysem jössz már vissza.
Én maradok biztosan, az emléked visz majd haza.

Mit gondolsz rólam? És mit reméltem mikor először ültünk egymás mellet?
Tudod több ennél nem, lehet köztünk.
Érzem a karod, szorítását. Hol van az már? Elmúlt a tavasz.
De súgd, meg kérlek, hol van a nyár.

Tényleg nem értem. Hisz ettől úgy féltem
Tudod mégis úgy szóltam, ahogyan régen dúdoltam.
Így most már tiszta, hisz tudom, hogy úgysem jössz már vissza.
Én maradok biztosan, az emléked visz majd haza.

Én maradok biztosan!
Én maradok biztosan!
Én maradok biztosan!
Én maradok biztosan!
Én maradok biztosan!
Én maradok biztosan!
Én maradok biztosan!

Tényleg nem értem,nem érzem úgy féltem
de mégis úgy szóltam, ahogyan régen dúdoltam.
Így most már tiszta, hisz tudom, hogy úgysem jössz már vissza.
Én maradok biztosan, az emléked visz majd haza.

- Szeretlek – dúdoltam én is bele a fülébe. Forró csókot váltottunk, majd Krisztián óvatosan hanyatt döntött az ágyon. Csókolgatni kezdett, bőröm szinte izzott ahol ajka hozzáért. A combomat simogatta, amitől teljesen megőrültem. Egyre kevesebb ruha volt rajtunk. Teljesen elvette az eszemet, tudta, hogy mit kell csinálni, mit szeretek. Csókoltam, ahogy csak bírtam. Karomoltam, ahol csak értem.

Lihegve dőltünk egymás mellé az ágyba. Krisztián közelebb akart gördülni, nem vette észre a kezem és véletlenül ráfeküdt. Csuklóm éles fájdalommal jelezte nemtetszését, akaratlanul is felszisszentem.

- Nagyon fáj? – kérdezte Krisztián bűnbánóan, miközben alaposabban is szemügyre vette a sérülésemet. Hallgatásba burkolózott, látszott, hogy épp emészti magát.

- Nem, nem fáj. Ugyan, csak egy kis sérülés. Túlélem – mosolyogtam rá bíztatóan. – Ne kínozd magad. Kérlek!

- Tudom, csak bánt – fújta ki hangosan a levegőt.

- Na, kicsim. Inkább kérdezd meg, merre jár a vacsoránk éhen fogok halni.

- Rendben – előkotorta a mobilját és tárcsázott. – Jó napot! Szeretnék érdeklődni, hogy mi van a rendelésünkkel? Éder Krisztián névre rendeltük a Juhar sor 16-ba. Semmi gond, köszönöm. Viszonthallásra– tette le a telefont. – Kis kavarodás volt, de elvileg bármelyik pillanatban itt lehet a futár – alighogy befejezte a mondatot csengettek. – Maradj csak, megyek – kapta fel az alsónadrágját és tűnt el az ajtóba. Kis idő múlva Tálcával a kezében jelent meg. Megvacsoráztunk. – Elmegyek fürdeni gyorsan, jó?

- Persze, menj csak – én addig kimentem a konyhába. Rendet raktam, mire végeztem Krisztián is elkészült. – Aludhatunk, ugye? – kérdeztem két hatalmas ásítás közt.

- Persze – bólogatott. Befeküdtünk az ágyba. A mellkasára feküdtem, ő pedig átölelt. Hallottam, ahogy dobog a szíve teljesen megnyugtatott. Ezért a hangért érdemes minden vita után kibékülni. Ez volt az utolsó gondolatom, majd elnyomott az álom.

39.

Egész éjjel rémálmok gyötörtek. Reggel, amikor át akartam ölelni Krisztiánt, nem találtam, hiába tapogattam a kezeimmel. Résnyire nyitottam a szememet és megbizonyosodtam róla, hogy tényleg nincs ott. Nagyot nyújtóztam, majd kikeltem az ágyból.  Amint kiléptem a szoba ajtaján megéreztem a konyhából áradó illatokat. Mivel hétvégén Tomikáék biztos nem kelnek fel ilyenkor, ezért csak Krisztián tevékenykedhet.  Éppen a tűzhelynél ácsorgott, átöleltem hátulról. A magasságkülönbség miatt lábujjhegyre álltam, hogy puszit lehelhessek a nyakára. Ahogy ajkam csupasz bőréhez ért, megborzongott. Megfordult és hosszú csókot váltottunk.

- Elrontottad a meglepetésemet – tettem karba a kezét, mint egy duzzogó óvodás. – Ágyba akartam vinni a reggelid.

- Oké, akkor tegyünk úgy, mintha ez meg se történt volna, rendben? Visszabújok az ágyba.

- Az úgy megfelel – enyhült meg. Én pedig visszakullogtam a szobámba hatalmas vigyorral az arcomon. A világ legszerencsésebb lányának éreztem magam. Itt van nekem egy csodás férfi, aki imád engem.  Bemásztam az ágyamba és úgy csináltam, mint aki alszik. Rövidesen nyílt is az ajtó.

- Kicsim, kelj fel, hoztam reggelit - simogatta meg a kezemet gyengéden. Kinyitottam a szemem, ülő helyzetbe tornásztam magam ő pedig az ölembe helyezte a tálcát. Volt rántotta, bundás kenyér, tea, sőt valahonnan még egy szál rózsát is szerzett nekem. Nekiláttam az evésnek, Krisztián pedig befeküdt mellém az ágyba.

- Te nem eszel?

- Nem, én már ettem miközben neked csináltam – miután befejeztem az evés leraktam a tálcát az ágy mellé.

- Köszönöm, még soha senki nem hozott nekem ágyba reggelit. Szeretlek – súgtam a fülébe.

- Én sem készítettem senkinek sem reggelit és főleg nem vittem ágyba. De te igazán megérdemled, imádlak – adott lágy csókot. Magához húzott és én pedig csak feküdtem a karjaiban, miközben egymás arcát fürkésztük.  A romantikus pillanatot Krisztián telefonjának a csörgése szakította meg. Mindig ez van, amint van, egy kis időnk egymásra valaki keresi munkaügyben. Bűntudattal teli pillantást vetett rám.

- Vedd fel –sóhajtottam nagyot. Míg ő telefonált, én fogtam a tálcát és kimentem a konyhába elmosogatni. Már el is törölgettem, de Krisztián még mindig nem tette le. Kicsit fel is idegesítettem magam azon, hogy neki mindig a munka az első.

- Kicsim – kezdte, de már láttam az arcán, hogy valahova mennie kell.

- Mikor indulsz? – kérdeztem vissza szimplán.

- Fél óra múlva jön értem Orsi, sajtótájékoztató lesz, hogy mindenki megbizonyosodhasson róla, hogy jól vagyok.

- De hisz még nem vagy teljesen felépülve, biztos jó ötlet ez? Amúgy is arról volt szó, hogy a mai napot együtt töltjük – nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét szomorúan. Majd felnézett, láttam rajta, hogy szólni szeretne. – Tudom, sajnálod, és majd bepótoljuk igaz? – kérdeztem dühösen, maró gúnnyal a hangomban.

- Most miért hisztizel? – láttam, hogy benne is kezd felmenni a pumpa.

- Azért, mert én bármit megtennék érted és meg is tettem. Feladtam a munkám, hogy veled lehessek, mert szükséged volt rám. Fáj, hogy te ezt nem tennéd meg értem fordított esetben.

- Nem kértem, hogy gyere be hozzám, a kórházba – kezdett el kiabálni. A mondanivalóm második felét pedig semmibe vette.

- Tudom, de megtettem érted, mert nekem fontos vagy. Kár, hogy fordítva ez nem így van – már én is hangosabban szóltam a kelleténél.

- Ugyan, mind a ketten tudjuk, hogy csak a bűntudatod miatt voltál ott. Legszívesebben Ákossal hemperegtél volna – elszakadt a cérna, lendítettem a kezem, ami hatalmas csattanással landolt Krisztián arcán. Ő erre megragadta a kezem.

- Ez mégis hogy képzelted? – üvöltött, miközben megszorította a csuklóm.

- Áú, engedd el, normális vagy? Ez fáj!

- Ó, igen? Nekem is fájt a pofon – ha lehet még erősebben fogta a kezem. Próbáltam kitépni magam a szorításából és nagy nehezen sikerült is. Berohantam a fürdőbe és magamra zártam az ajtót. Hátamat a falnak döntöttem, majd lassan lecsúsztam, míg a fenekem a hidegkövön nem koppant.  Felhúztam a térdem, ráhajtottam a fejem, majd zokogni kezdtem. Nem tudtam, hogy min húztam fel magam ennyire, de már bánom, hogy ilyen szeszélyes voltam. Sosem láttam még Krisztiánt ilyen mérgesnek. Már tényleg nagyon, de nagyon elegem volt, abból, hogy sosem lehetek az első. Egy új album, klip egy fellépés vagy egy fotózás is fontosabb nálam. Most, hogy nem kellene dolgoznia is talál valami elfoglaltságot. Elkalandoztam gondolataim tengerén. A csuklóm pedig lüktetett a fájdalomtól. Eddig tudomást sem vettem róla, de most hirtelen belenyilallt a fájdalom. Rápillantottam és meglepetten vettem tudomásul, hogy kék színben pompázik. De mégsem a fizikai fájdalom volt a legnagyobb, hanem a lelki. Tudni, hogy ezt ő tette velem. Nagy szerepem volt benne, hogy eldurranjon az agya sőt, csakis én tehetek róla. Viszont sose gondoltam, hogy ennyire nem tud uralkodni a dühén. Megrémültem a gondolattól, hogy képes volt bántani. Hallottam, hogy az ajtó másik felén van. Kopogni kezdett. – Édesem, sajnálom. Gyere ki, beszéljük meg – sokáig folytatta a győzködésem, de én arra se méltattam, hogy visszaszóljak neki. – Mennem kell, de, kérlek, beszéljük meg, ha hazaértem. Bocsáss meg, szeretlek – mondta és kis idő múlva hallottam, hogy csukódik a bejárati ajtó. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy elment, kinyitottam az ajtót és elvonultam a szobámba. Előkerestem az mp3 lejátszómat, lefeküdtem az ágyba és csak hallgattam a maximális hangerőn üvöltő zenét. Most is, nem maradt volna itthon, hogy kibéküljünk inkább lelépett. Na, jó persze válaszolhattam volna neki, de nagyon haragudtam rá. Hogy romolhat el, egy ilyen szépen induló nap? Úgy, hogy megint egy hisztis liba voltam. Bűntudatom volt, de attól még mérges voltam Krisztiánra. Zita lépett be a szobába, Tomikával az oldalán.

- Minden rendben?  Jól vagy? Hallottuk a kiabálást és az ajtócsapkodást.

- Persze, csak a szokásos, mindkettőnknek rossz napja van – füllentettem mosolyt színlelve. Zitán látszott, hogy nem hiszi el. – Viszont egyedül szeretnék lenni, ha nem gond.

- Nem, dehogy – felelte és elmentek. Én pedig szép lassan elaludtam. Természetesen „pihenésem” ismét rémálmokkal tarkított volt. Távolról hallottam, ahogy csukódik a szobaajtó, majd megéreztem Krisztián illatát. Mellém feküdt és megpróbált átölelni, de én lesöpörtem magamról a kezét.

- Dorka, kérlek, sajnálom. Ne csináld – könyörgött. Nem feleltem neki.

- Hagyj békén, szeretnék aludni – mondtam kissé sem kedves hangnemben.

- Úristen! – kiáltott fel ijedten. Értetlenül emeltem rá a tekintetem.

- Mi van? – nem szólt semmit, csak a kezemre mutatott, ami időközben már lila lett.

- Mond, hogy ez nem én voltam.

- Ne aggódj szívem, nem te voltál. Míg te a sajtótájékoztatón voltál, a Húsvéti Nyuszi betört és ezt tette – sziszegtem undokan.

- Basszus, egy idióta vagyok, úgy sajnálom. Nagyon fáj? Elmenjünk a dokihoz, lehet, hogy súlyos.

- Persze, aztán másnap minden újság címlapján az lesz, hogy agyonvertél. Hagyjuk. Ha megbocsájtasz, akkor alszom tovább – mondtam hidegen, de legbelül zokogtam.