35.

Orsi szavai visszhangoztak a fejemben. A szívem kihagyott egy ütemet, szédültem. Ha bármi baja lesz, az is az én lelkemen szárad. Velem veszekedett, miattam volt ideges, amikor autóba ült. Mit kezdenék nélküle. A vérnyomásom az egekbe szökött. A bőröm libabőrös lett. A szemeim pedig égtek, az elfojtott könnyektől.

- Dorka, jól vagy? – aggodalmaskodott Orsi.

- Nem, de ő hol van? – kérdeztem olyan idegességgel, amit már rég éreztem. Orsi elmondta, hogy melyik kórházban van Krisztián. Én pedig csapot-papot hátra hagyva szaladtam.  Nem érdekelt semmi csak ő. Rettentő lelkiismeret furdalásom is volt. Soha nem hajtottam még olyan gyorsan, mint akkor. Pár percen belül már a kórház lépcsőjén szaladtam fel. Amint felértem, megpillantottam Orsit, aki idegesen mászkált fel-alá a folyosón. Mikor megpillantott, elém sietett. – Mi történt? – kérdeztem remegő hangon.

- Kérlek, nyugodj meg legelőször is, remegsz és falfehér vagy, semmi szükségem arra, hogy még te is elájulj – hogy mondhat ilyet, hogyan nyugodhatnék meg, amikor azt sem tudom, hogy mi van vele?

- Mond már, az Isten szerelmére – kértem türelmetlenül.

- Annyira nem vészes a helyzet, nincs életveszélyben, meg semmi hasonló. Elvesztette az eszméletét, van egy kisebb agyrázkódása és pár törött bordája, de a körülményekhez képest jól van.  Éppen haza fele tartott Sopronba, amikor a szemben jövő autós nem tudta befejezni az megkezdett előzést és ütközött Krisztián kocsijával. A másik autó sofőrének sem lett komoly baja. A mentősök mondták, hogy csak a te neved hajtogatta, mielőtt elájult – kicsit megkönnyebbültem, mert én már a legrosszabbra voltam felkészülve. Viszont Orsi utolsó mondatától, csak tovább nőtt a már így is méretes gombóc a torkomban.

- Bemehetek hozzá?

- Persze, szerintem be – mosolygott rám Orsi bíztatóan.

- Erikáék tudják, hogy mi történt? – fordultam még vissza az ajtóból.

- Persze, már előtted szóltam nekik, úton vannak – a szobába lépve, megállapíthattam, hogy az semmivel sem másabb, mint az átlagos kórházi szobák. Krisztián az ágyon feküdt, csukott szemmel, a testéből csövek lógtak ki. Olyan békés volt, mintha aludna, ám mégis ijesztő volt ilyen elesettnek látni. Odahúztam egy széket mellé, leültem és megfogtam a kezét.

- Sajnálom, hogy kiabáltam veled. Azért is, amiért hazudtam neked Ákosról. Mindenért. Hihetetlenül szeretlek és el sem tudom képzelni, hogy mihez kezdtem volna, ha valami komoly bántódásod esik. Borzalmas volt, amikor Orsi hívott és elmondta, hogy mi történt veled.

Valamit mondhatnál, valamit szólhatnál még
Oly rég, várok rád.
A szíved itt maradt, pár részed velem van még,
Bennem él.

Akkor is várok, ha nincsenek, miértek
Hisz, tudod, bármit megtennék érted.
Nem számít, csak amit érzek,
Hisz minden te voltál.

Hol vagy már?
Mégis merről szólsz?
Merre jársz?
Én maradok még
Hol vagy már?
Elfújt a szél
Én mégis kereslek,
És csak neked mondhatom, hogy szeretlek,
Tudod, hogy szeretlek..
Mondd, hogy tudod, hogy szeretlek,
Mondd, hogy tudod, hogy szeretlek,
Szeretlek.

Elénekeltem neki a dalt, amit ő játszott a zongorán, akkor, amikor először összekaptunk, Ákos miatt. El voltam keseredve, annyira rossz volt, hisz tudtam, hogy ez az egész miattam történt meg. Pont, mint amikor anyáék balesete volt. Az is az én hibám volt, most amellé még ez is kísérteni fog, hiába nem történt meg a nagy baj. Nem tudom, hogy mennyi ideig ültem ott Krisztián mellett, a kezét szorongatva. Arra eszméltem fel, hogy nyílik az ajtó és egy nővérke lép be rajta. Valószínűleg elaludtam.

- Hölgyem, menjen csak haza, minden rendben lesz vele – simította meg a vállam kedvesen.

- Nagyon kedves, de maradni szeretnék, legalább míg megérkezik az édesanyja.

- Ó, hisz ő már el is ment. Nem akarták felébreszteni magát. Tudták, hogy ez nagyon megviseli önt.

- Nem lenne probléma, ha az éjszaka folyamán is mellette maradnék? Egyszerűen nem bírom itt hagyni, tudom, hogy nincs nagy baj, de mégis nyugodtabb vagyok – magyaráztam.

- Természetesen maradhat, de sajnos ágyat nem tudok felajánlani.

- Nem is kell, jó nekem itt – mosolyogtam rá, hogy viszonozzam a kedvességét.

- Rendben, hát akkor reggel találkozunk. Jó éjszakát – köszönt el, majd lépett ki a szobából. Ahogy néztem Krisztián rezzenéstelen arcát, elkezdtem töprengeni, hogy vajon mikor ébred fel. Mi lesz akkor, ha magához tér?  Vajon kibékül velem vagy megy minden tovább, mint a baleset előtt? Megint kezdtem elszomorodni, hirtelen eszembe jutott az az ember, aki biztos, hogy el tudja felejtetni velem a gondjaimat, Peti. Tárcsáztam a számot.

- Szia, Dó! Már eleged is lett a munkából? – hallottam a hangjából, hogy mosolyog.

- Szia! Nem, most nem erről van szó. Krisztián balesetet szenvedett, most pedig itt ülök a kórházi ágya mellett. Csak szükségem van rád, hogy elfelejtesd velem egy kicsit, hogy milyen borzalmas ember is vagyok valójában – amint elmondta, rá is jöttem, hogy ez milyen borzasztóan, önzőn hangzott. – Látod, most is csak magamra gondolok – mondtam, miközben a könnyeim utat törtek maguknak.

- Hé, kislány. Nyugodj meg, hidd el, nálad jobb embert nem is ismerek. Komolyan, ez nem csak holmi sablonos vigasztalás. Mindenki, aki ismer tudja, hogy rád bármikor lehet számítani, legyen szó bármiről – amint ezt elmondta, már is javult egy kicsit a hangulatom.

- Annyira köszönöm, hogy vagy. Nélküled ezt sem tudnám túlvészelni, te vagy a legjobb barát, akit csak kívánhatok.

- Jajj, ugyan még a végén elpirulok. Krisztián amúgy hogy van?

- Pár törött borda és nincs magánál, de elvileg nem vészes. Bár azt nem tudom, hogy mikor fog felébredni – sóhajtottam fel.

- Megint csak azt tudom mondani, hogy minden rendben lesz.

- Még egyszer, köszönöm.

- Ugyan. Légy jó, ne szomorkodj! Szia! – köszönt el.

- Szia! – miután megnyomtam a piros gombot még sokáig bámultam a telefonom, a háttérképemen ugyanis vidáman mosolyogtunk Krisztiánnal. Vajon lesz még ilyen? Vagy amiatt, hogy mindketten temperamentumosok, makacsok és önfejűek vagyunk, folytonos veszekedésre vagyunk ítélve?