46.

zene  

Egész éjjel csak forgolódtam, alig aludtam valamit. Nem éreztem jól magam a bőrömben. Fájt a fejem és vert a víz. Nem volt szívem felébreszteni Krisztiánt, mert tudtam, hogy nagyon fáradt, ráadásul nagyon megijedhetett miattam. Óvatosan feltápászkodtam mellőle.  A fürdőszobába menet többször is kénytelen voltam megkapaszkodni, mert nagyon szédültem. A mosdókagyló szélét olyan erővel szorítottam, hogy ujjaim elfehéredtek. Remegő kézzel nyitottam meg a csapot.  A hűs vízcseppet felfrissítet, ám nem tartott sokáig. A tükörképem szellemként pislogott rám. Mintha nem is magamat láttam volna. A szemeim vörösek voltak, alattuk mély táskák és sötét karikák ültek. Az arcom sápadt volt és kócos haj tetézte a megjelenésem. Éreztem, hogy elvesztem az egyensúlyom.

- Krisztián – kiáltottam. Reménykedtem benne, hogy meghallja. A gyomrom úgy forgott, mint egy körhinta.

- Dorka. mi a baj? – szegény, nagyon álmos volt, nem is keltettem volna fel, ha nem létfontosságú.

- Nem vagyok jól – a következő pillanatban, már a wc felett hajolva adtam ki magamból gyomrom tartalmát, miközben Krisztián fogta a hajam és simogatta a hátamat. Megmostam az arcomat és a fogamat is, hogy eltűnjön a kellemetlen szájízem. – Nem akartam, hogy így láss. Olyan vagyok, mint egy élőhalott.

- Drágám, most ne ezen idegeskedj. Nekem így is szép vagy – bár nem hittem el, mégis jól estek a szavai.  – Be kell mennünk a kórházba, ez így nem lesz jó.

- Nem érek rá arra, hogy beteg legyek.

- A kedvemért, kérlek – tiltakozóan ráztam a fejemet. – Belegondoltál már abba, hogy mit éltem át ma, amikor eszméletlenül találtalak meg a földön? Megfordult a fejemben, hogy elveszíthetlek. Borzasztó érzés volt, még soha, de soha nem voltam ennyire megrémülve. Ne makacskodj! Te is elcipelnél engem az orvoshoz fordított esetben igaz?

- Az a szerencséd, hogy nincs erőm vitatkozni – sóhajtottam fel. Krisztián segítségével viszonylag hamar eljutottam a szobáig. – Krisztián, szednél elő nekem ruhát?– kértem, közben pedig magamban bosszankodtam azon, hogy ilyen gyenge vagyok. Gyűlöltem mások előtt elesetten mutatkozni, még a barátaim és a szerelmem előtt is.

- Persze – bólintott. – Így jó lesz? – kapott elő egy pólót és egy nadrágot – nevetni kezdtem, mire ő nagyon furcsán nézett rám.

- Édesem, az egy pizsama nadrág – magyaráztam, mire ő is elmosolyodott.

- Mentségemre szolgáljon, gyakrabban vetkőztettem lányokat, mint öltöztettem őket – miután sikeresen felöltöztünk elindultunk a kórházba. Fufu nagyon szomorú volt, nem értette miért nem jöhet velünk. Az autóban végig nagyon rossz volt a közérzetem, fejemet a hideg ablaknak döntöttem és mély levegőket véve próbáltam rendbe jönni, hogy mégse kelljen megvizsgálnia az orvosnak. Nem nagyon beszélgettünk az úton, Krisztián viszont percenként aggódó pillantásokat vetett rám. A kórházhoz érve leparkoltunk, Krisztiánba karolva viszonylag gyorsan az épület előterébe értünk.

- Jó estét! – köszönt Krisztián a cseppet sem kedves kinézetű hölgynek a recepción. – A barátnőmnek láza van, ma már egyszer elvesztette az eszméletét illetve folyamatosan szédül – sorolta fel a tüneteimet.

- Szeretném elkérni a hölgy TAJ kártyáját, személyi igazolványát és lakcímkártyáját – átnyújtottam a kért iratokat, pár perc múlva, miután megtörtént az adminisztráció visszakaptam őket. Megkértek minket, hogy üljünk le a váróban és megígérték, hogy rögtön küldik a doktort.

- Jó estét, dr. Kovács István vagyok, én fogom megvizsgálni – nyújtott kezet a meglepően fiatal orvos. 

- Én is bemegyek veled, rendben? – kérdezte Krisztián, miközben apró puszit adott a homlokomra. Értettem mire megy ki a játék. Megjelölte a területét.

- Persze, akartam kérni.

- Rendben, szóval mi a panasza? – kérdezte immár a vizsgálóban, az asztala mögött ülve a doki.

- Lázam volt, szédülök, hánytam, fáj a fejem, zúg a fülem, azt hiszem nagyjából ennyi.

- El is ájultál – javított ki Krisztián. Ezt nem véletlenül felejtettem elmondani, nem volt semmi kedvem a kórházban éjszakázni. Miközben az orvos vizsgált Krisztián szúrós szemekkel méregette. Látszott rajta, hogy nagyon féltékeny.

- Így elsőre azt mondanám, hogy csak a stressz váltotta ki a tüneteket, de bent kellene maradnia éjszakára megfigyelésen, illetve holnap szeretnénk vért venni öntől a biztonság kedvéért – közölte a diagnózist dr. Kovács a vizsgálat után. – A nővér majd megmutatja a szobáját. Jó éjszakát! Holnap reggel úgyis találkozunk – ettől féltem, bent kell maradnom. Gyűlölöm a kórházakat anyáék balesete óta.

- „Holnap reggel úgyis találkozunk.” – parodizálta ki Krisztián.

- Ne legyél már gyerekes, kérlek – mosolyogtam rá. Az ápolónő bekísért a szobámba, majd figyelmeztette Krisztiánt, hogy nem sokára el kell hagynia az épületet, mert véget fog érni a látogatási idő. Elmentem átöltözni, a kórházi hálóruhában, mivel nem hoztam magamnak sajátot.

- Csodásan nézel ki – mondta Krisztián vigyorogva, amikor visszaértem a szobába, ahol ő az ágyon ülve nyomkodta a telefonját, szokás szerint.

- Nagyon vicces vagy – „duzzogtam”.

- Komolyan mondtam – ölelt át békítően.

- Mondjuk, hogy elhiszem. Összeírtam egy listát, hogy miket kellene behoznod nekem, jó?

- Persze, rendben - felelte, de közben rám sem nézett. Imádtam, amikor ilyen hirtelen hangulatváltozásai voltak.

- Jajj, cica, ne légy féltékeny - simogattam meg a karját.

- Ki mondta, hogy féltékeny vagyok? – pattant fel mellőlem és idegesen járkált, mint egy ketrecbe zárt tigris, aki kitörésre készült. Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége.

- Látom rajtad, de hidd el, hogy nincs rá okod. Nekem te vagy az egyetlen és te is maradsz. Na, gyere ide, kérlek. Lenne szíved összeveszni a beteg barátnőddel? – nyújtottam felé a kezem békítően. Végül odalépett az ágyhoz és leült mellém.

- Ne haragudj, csak olyan rossz volt látni, ahogy vizsgálgatott – hajtotta le a fejét, tudtam, hogy ez még nem egy lefutott meccs.

- Ez a munkája, naponta rengeteg nőt vizsgál meg ugyanígy, ne legyél kiakadva. Én sem vagyok mérges, amikor modelleket fotózol, akiken egy szál bugyi van, mert ez a munkád – miközben beszélgettünk bejött az egyik ápolónő is, hogy bekösse az infúziómat, ami egy cseppet sem kellemes folyamat. Aztán megint felhívta Krisztián figyelmét arra, hogy ideje távoznia.

- Igazad van, de amit én csinálok az művészet – húzta ki magát.

- Tudom és számomra te vagy a legjobb fotós a világon – adtam puszit az arcára.

. Szóval már csak puszi jár a „világ legjobb fotósának”? – kérdezte viccesen, miközben kezével idézőjeleket rajzolt a levegőbe.

-  Kaphat csókot is, csak gondoltam, ha esetleg fertőző vagyok, nem akar ő is megbetegedni és befeküdni mellém.

- Nem is lenne olyan rossz, akkor legalább melletted lehetnék.

- Így is mellettem lehetsz, most viszont kérlek, hozd be a cuccaimat, mert ebben a kórházi hálóingben megőrülök.

- Rendben, sietni fogok és megpróbálom kijátszani a testőrségedet is – utalt a nővérekre. – Szeretlek – adott puszit a fejem búbjára.

- Én is téged – mondtam. Még intett egyet, majd kisettenkedett az ajtón. Mivel nem volt mivel elfoglalnom magam, hamar elnyomott az álom.

I'm back, baby!!

Először is, szeretnék mindenkitől bocsánatot kérni, a nagyon hosszú csendért. Nem szeretnék kifogásokat keresni, de meg vannak az okai ennek a kényszer pihenőnek! 
Viszont, a lényeg, hogy mostantól próbálok minnél sűrűbben új részeket hozni nektek :) 
Igyekszem minőségibb, élvezhetőbb történetet írni :)
Tudom, nehéz lesz újra közönséget találnom, de reménykedem. 
xoxo 
Anna

45.

zene 

Miután Fufu elvégezte a dolgát és kellőképpen kifáradt, úgy döntöttünk, hogy lefekszünk még egy kicsit aludni. Mikor felértünk a lakásba már mind a hárman hulla fáradtak voltunk. Fufu laposakat pislogott, miközben figyelte, ahogy Krisztiánnal átvesszük a pizsamánkat.  Mire elkészültem Krisztián már rég lefeküdt az ágyba.  Óvatosan mellébújtam.

- Kincsem, reggel elmegyek a lakásomba pár tiszta ruháért, de mire felébredsz vissza is érek – mondta két ásítás között.

- Rendben – válaszoltam félálomban.  Fejemet belefúrtam a vállába, ő pedig adott egy puszit a hajamba. Csend telepedett ránk. Hallottam, ahogy légzése lelassul, majd egyenletessé válik. Majd kis idő múlva halkan horkolni kezdett. Minél fáradtabb, annál hangosabban horkol. Kicsit még szokás szerint kattogott az agyam elalvás előtt, de aztán elnyomott az álom. Az átlagnál sokkal nyugodtabban aludtam éjjel. Reggel még sem ébredtem kipihenten. Valamiért nagyon nyűgös vagyok és a hangulatomon az sem segített túl sokat, hogy Krisztián még nem tért vissza. Fufu még édesdeden szuszogott a lábamnál, ám amint kikeltem az ágyból, hogy lefőzzem a szokásos reggeli energiabombámat ő is vidáman pattant le az ágyról. Nyoma sem volt annak, hogy pár másodperccel előbb még az igazak álmát aludta. Mint a szélvész úgy cikázott a lábam körül, én pedig csak lassan, óvatosan tudtam haladni, mert féltem, hogy rálépek. Felraktam a kávét főni és míg vártam, hogy elkészüljön az ölembe kaptam a kiskutyát, aki végig azzal foglalatoskodott, hogy a kukából kiesett papír zsebkendőt minél apróbb darabokra szaggassa. Miközben Fufu füle tövét vakargattam elmerengtem azon, hogy vajon milyen lesz az életem 5 év múlva. Lesznek-e gyerekeim, férjem? Egyáltalán ki lesz akkor velem? Krisztián vagy valaki teljesen más? Reménykedtem benne, hogy Krisztián, hisz mostanában minden olyan jól alakult. Meg volt a harmónia, az összhang. Persze, szoktunk veszekedni, de ez egy kapcsolatban szerintem teljesen normális. Hiszen, nem egyezhet mindenben a véleményünk és jobb, ha ennek hangot adunk, mintsem, csak gyűljön a feszültség a sok kimondatlan dolog miatt. Mégiscsak jobb néha-néha egy kis veszekedés, mint egyszer óriási, amire az egész kapcsolat rámehet. Arra eszméltem fel, hogy Fufu gyengéden beleharap a kezembe.

- Szép mondhatom, az ember az éjszaka közepén felkel, hogy kivigyen sétálni, erre hálából megharapod. Milyen dolog ez? – korholtam meg játékosan. Nevetni kezdtem, mire ő értetlenül nézett rám. Biztos azt gondolta, hogy megőrültem. Amikor elkészült a kávém, elkevertem benne a szokásos édesítőt és tejport, aztán elindultam a szobába, hogy felöltözzek. Alig tettem meg két lépést, amikor irtózatosan elkezdtem szédülni, rázott a hideg, zúgott a fülem és majd szétesett a fejem. Hirtelen eltűnt a talaj a lábam alól és elsötétült mindent. Éreztem, ahogy a fejem koppan a padlón, hallottam a bögre összetörését jelző jellegzetes csörömpölést. Érzékeltem a külvilágot, mégsem tudtam megmozdulni vagy megszólalni.  Fufu bökdösni kezdett a nedves kis orrával, szerettem volna megnyugtatni, de nem ment. Érezte, hogy baj van. Az állatok megérzik az ilyen dolgokat. Vonyítani kezdett, afféle segítségkérésként. Zitáék nem voltak otthon, de reménykedtem benne, hogy Krisztián nem sokára betoppan. Meg voltam ijedve, nem értettem, hogy mi ez az egész. Semmi gond nem volt, akkor most mi történt ilyen hirtelen?  Féltem. Borzalmas érzés volt, hogy magamnál voltam, mégis tehetetlenül feküdtem, mint egy darab rongy. Az időérzékemet teljesen elvesztettem. Hallottam, ahogy nyílik az ajtó.

- Dorka, ki tudsz jönni egy pillanatra? – kiabált Krisztián.

„Segíts!” Tudtam, hogy nem hallja, de reméltem, hogy minél előbb megtalál.

- Dorka! Fufunak mi a baja? Dorka! – hallottam, ahogy lépése koppan a padlón. Egyre közelebbről és közelebbről érkezett a hang. – Kicsim! Jézusom, mi van veled? Dorka! Válaszolj, könyörgöm. Ne csináld ezt velem! – éreztem a hangján, hogy ő is hasonlóképpen retteg, mint én.  Megpróbáltam összeszedni minden erőmet, hogy válaszolni tudjak.

- Krisztián! – hangom nagyon halk volt. Ki akartam nyitni a szemem és nagy nehezen sikerült is, olyan volt, mintha két legalább tíz kilós súly lenne rájuk kötve.

- Édesem! Mi a baj? Hol fáj? – láttam, hogy a szemében könnycseppek csillognak.

- Mindenhol – nyögtem erőtlenül. Kisimított a szememből egy tincset, mikor keze az arcomhoz ért, olyan volt, mintha egy jégcsap találkozott volna az arcommal. A kezem és a háta libabőrös lett.

- Te forró vagy. Nagyon magas lázad lehet. Ágyba kell, hogy dugjalak – meglepően könnyen az ölébe vett és vitt be a szobába. – Ki kellene hívnom az ügyeletet – beszélt magához, miután betakargatott.

- Ne, jól vagyok – ellenkeztem, bár nem voltam túl meggyőző. – Gyere – nyújtottam felé a kezemet.

- De még is csak látnia kellene egy orvosnak – erősködött. Válaszként csak megráztam a fejem. – Nincs értelme annak, hogy győzködnie kezdjelek, úgysem fogsz belemenni abba, hogy kihívjam az ügyeletet igaz? – csóválta a fejét lemondóan. – Akkor hozok egy lázcsillapítót, de erről már nem alkudozom. A fürdőben van a polcon, ugye? – igenlően bólogattam. Nem sokára vissza is tért egy pohár víz és egy pirula társaságában. Bevettem a gyógyszert, majd visszadőltem a párnára. – Annyira megrémültem, amikor rád találtam. Azt hittem valami nagyon nagy baj van. Egy pillanatig eszembe jutott az a gondolat, hogy mi lenne velem nélküled, de bele sem mertem gondolni. Nagyon szeretlek, ezt tudnod kell – mondtam miután bebújt mellém. A szemébe néztem és megöleltem.  

- Én is téged – Fufu is befurakodott közénk. Mosolyra húzódtak az ajkaim.  Krisztián mellkasára feküdtem, beszippantottam parfümjének kellemes illatát és valószínűleg a láz miatt, elaludtam.  Amikor felébredtem csurom víz voltam, ezt is a láz számlájára írtam. Fejemen egy vizes ruha volt, amit Krisztián rakhatott oda. Apropó Krisztián, körbe néztem a szobában, de se őt, sem Fufut nem találtam. Szép lassan kikászálódtam az ágyból, a szekrényhez lépve elővettem egy melegítő felsőt és nadrágot. Ledobáltam magamról az átizzadt dolgokat és felvettem a tiszta darabokat. Az ablakon kinézve, meglepetten konstatáltam, hogy már este van. Szépen átaludtam a napot. Pedig Krisztián direkt szabaddá tette magát, hogy együtt lehessünk, erre én lebetegszem. Elszomorodtam, csak én tudok elrontani így egy napot. Ráadásul, szegény Henit sem hívtam fel. Előkerestem a telefonom és küldtem neki egy bocsánatkérő sms-t, leírtam azt is, hogy beteg vagyok, ezért nem mentem be.  Még egy kicsit szédültem, ezért kapaszkodva bukdácsoltam ki a szobából, hogy megkeressem Krisztiánt. Az előszobába lépve meg is pillantottam. A kanapén hortyogott, a tv-t nézhette, ugyanis be volt kapcsolva, mellette a földön pedig Fufu szunyókált. Kikapcsoltam a tv-t, elővettem egy plédet, betakargattam majd hozzábújtam. Nem aludtam, csak figyeltem őt , ahogy álmában elmosolyodik. Szívem hatalmasat dobbant, mikor álmában így szólt: „ Szeretlek Dorka”. Megsimítottam arcát és apró puszit nyomtam a homlokára.

44.

 zene

Hajnalban arra ébredtem, hogy Fufu a mellkasomon áll, orrát ez enyémhez tolja és nyüszög . El tudtam képzelni milyen rossz lehet most neki, elszakították a megszokott környezetétől és most egy vadidegen helyen, csupa-csupa olyan ember veszi körül, akit nem ismer. Megsimogattam a fejét.
- Kimenjünk sétálni kiskutyám? – suttogtam neki. Ő pedig, mintha értette volna könyörgő szemeket vetett rám és elindult az ajtó felé. Magamra kaptam egy melegítőt, amilyen halkan csak tudtam, de még így is felébresztettem Krisztiánt.
- Hát te meg hová indulsz? – kérdezte szinte még álmában.
- Lemegyünk sétálni Fufuval – mondtam és leültem az ágy szélére, hogy magamra húzzam a zoknimat, ilyen álomittasan elég nehéz feladatnak bizonyult.
- Ilyenkor? – nyögte és fejére húzta a takarót.
- Igen, mert fél és szerintem pisilnie is kell.
- Menjek én is?
- Aludj csak – léptem oda hozzá és simítottam meg az arcát.
- Nem, lekísérlek titeket. Nem akarom, hogy éjszaka közepén egyedül mászkálj a pesti utcákon. Nem épp egy biztonságos dolog – kószálódott ki az ágyból.
- Holnap korán kelsz, feküdj vissza. Ahogy elnézem neked most a járás sem biztonságos – válaszomat hallva csak legyintett és már húzta is magára a farmerét. Tudtam, hogy nem érdemes leállni vele. Hiába győzködöm, úgyis megy a saját feje után. Ilyen a természete, makacs. Keresni kezdtem a pórázt és a hámot. Az egyik zacskóban sikerült is rájuk lelnem.  Felkaptam Fufut és kivittem az előszobába. Nagy nehezen sikerült ráadni a hámot. Nagyon ellenállt és cseppet sem örült az új helyzetnek megpróbálta mindenáron leszedni magáról. Rázta magát, fetrenget, le akarta rágni, de nem sikerült. Nevetni kezdtem rajta. Felvettem a cipőmet és vártam Krisztiánt.  Óvatosan átölelt hátulról, én pedig belesimultam az ölelésébe. Fufu vakkantott egyet, és türelmetlenül toporgott az ajtó előtt. Rácsatoltam a pórázt és elindultunk. Mikor megláttam Krisztiánt vigyorogni kezdett.
- Mi az? – kérdezte szemöldökét felhúzva.
- A hajad, mindenfelé áll.
- Nem nézhet ki mindenki olyan jól hajnali 4-kor, mint te – bókolt. Az út további részében csendben sétáltunk egymás mellett. Hirtelen megfogta a kezem.
- Mi lesz, ha meglátnak? – emeltem rá a tekintetemet.
- Nem érdekel, nem akarlak, eltitkol, büszke vagyok rá, hogy ilyen barátnőm van. Amúgy is épeszű ember ilyenkor ki nem teszi a lábát otthonról – kacsintott rám. Mostanában napirendi téma volt köztünk ez az egész „elmondjuk vagy se a rajongóknak, hogy együtt vagyunk”-téma. Annyi pro és kontra volt ezzel kapcsolatban, hogy nehéz lenne felsorolni. Ő már nagyon színt akart vallani, én viszont féltem a reakcióktól. Tartottam attól, hogy lesznek, akik miattam pártolnak el mellőle és ebbe nagyon rossz volt belegondolni. Viszont bennem is ott lappangott az érzés, a vágy aziránt, hogy megfoghassam a kezét, megcsókolhassam, anélkül, hogy előtte alaposan körbenézzek, hogy lát-e valaki, hogy aggódnom kelljen, hogy valaki lefotóz és feltesz a netre minket. Fufu nagyon okosan viselkedett, nem akart elhúzni, szépen sétált mellettem, bár, mint minden kiskutya néha még megpróbálta a kicsike fogaival elrágni a pórázt, de mivel látta, hogy nem megy, hamar feladta. Krisztián furcsa módon, szokatlanul csendes volt.
- Valami baj van? – válaszképpen megrázta a fejét. – Akkor?
- Csak agyalok.
- Min?
- Kettőnkről. Azon, hogy mennyire megváltozott az életem ezalatt a fél év alatt – picit ideges lettem. Vajon bánja az egészet? Bármit megadtam volna, hogy akkor és ott a fejébe lássak.
- Ezt hogy érted? – kérdeztem rá picit félve. Ő is észrevehette a leheletnyi elkeseredést a hangomban, ugyanis átölelt és úgy folytatta.
- Pozitívan átalakulásra gondolok. Azelőtt, mindig bulizni jártam, volt, hogy egyéjszakás kalandokba keveredtem és sok más olyan dologba is, amit már bánok. Nem vagyok büszke életemnek ezen részére. Aztán, mint egy hurrikán robbantál az életembe. Attól a pillanattól fogva, hogy találkoztunk a megbeszélésen már csak te jártál a fejemben.  Amióta pedig együtt vagyunk olyan boldog vagyok, mint előtte soha. Ezt neked köszönhetem. Elcsépelt, de tényleg köszönöm, hogy vagy nekem – mondandója végén, hatalmas kő esett le a szívemről.  Megöleltem. Élveztem, ahogy karjaiban tart, ahogy fejét a vállamra hajtja. Mélyet szippantottam illatából. Imádtam, hogy a nap 24órájában ilyen finom illata van. A hátamat simogatta én pedig ujjaimmal a hajába túrtam. Olyan jó volt így. Ez az ölelés többet elmondott ezer szónál. – Mi lenne, ha holnap nem mennénk be dolgozni? Nekem egy megbeszélésem lenne csak, az sem halaszthatatlan, viszont együtt tudnánk tölteni a napot – lelkesült fel.
- Rajtam nem múlik, ha beszélek Henivel, egy napig tud nélkülözni. De Orsi? Nem fog kibukni?
- Ugyan – legyintett. – Egy szabadnap nekem is jár néha-néha. Írok is neki egy smst, hogy reggel, ha felkelt mondja le valamilyen okkal – villámgyorsan bepötyögte az üzenetet az okos telefonjába.
- Majd én is szólok Heninek, de embertelen dolog lenne 5 órakor ezért felkeltenem. Csak mi vagyunk olyan elvetemültek, hogy ilyenkor Pest utcáit rójuk – olyan nyugodt volt minden. A máskor pezsgő, emberektől hangos belvárosban most csend honolt. Csak pár autó törte meg a csendet.  

43.

 zene 

Izgatottan járkáltam fel-alá a lakásban. Emiatt nem szeretem a meglepetéseket. Máson sem járt az agyam, csak, hogy vajon mit kapok vagy vajon mi fog történni. Számtalan ötlet megfordult a fejemben, de mindet elutasítottam ilyen-olyan indokkal, egyik sem tűnt elég jónak. Nem akartam, hogy minden gondolatom e körül forogjon, ezért gondoltam egyet és előhalásztam a telefonomat. 
- Szia, Dorci! – köszönt vidáman Peti.
- Szia! Nincs egy kis időd és kedved felugrani hozzám dumálni? Krisztián valami meglepetésre készül és bedilizek attól, hogy vajon mi lehet az! Meg amúgy is régen beszéltünk.
- Persze, megyek. Úgyis van valami, amit el szeretnék mesélni neked. Negyed órán belül ott vagyok. Addig is, szia – köszönt el. Alig tettem le a telefont máris csörgött. Krisztián keresett.
- Szia kincsem!  Sajnos csak este érek haza, mert közbe jött valami, ne haragudj! – mondta szomorkás hangon. Nem haragudtam, inkább csak elkeseredtem. Nem szeretem, amikor nincs otthon, nem úgy alakulnak a dolgok, mint az el volt tervezve. Nem tehetek róla, ilyen vagyok. Ez egy a sok rigolyám közül.
- Semmi baj. Peti átjön beszélgetni addig, remélem nem baj – amióta az a féltékenységi rohama volt Peti miatt kicsit aggódtam ilyenkor.
-Nem, dehogy, hiszen a barátod. Viszont rohannom kell. Szia!
-Szia!
- Szeretlek! – tette még hozzá gyorsan, majd a választ meg sem várva letette.
- Én is – mosolyodtam el, de ezt ő már nem hallotta. Reggel elfelejtettem elmosogatni, ezért gondoltam bepótolom. Ám mielőtt nekikezdtem, kinyitottam a kulcsra zárt bejárati ajtót, szinte biztos voltam benne, hogy amint nekikezdek Peti csöngetni fog. Igazam is lett, még csak a második tányért mosogattam, amikor csengettek . – Gyere csak, nyitva van! – kiáltottam ki neki.
- Szia! Hogy-hogy nem csuktad be az ajtót? – érdeklődött miután adott két puszit üdvözlésképp.
- Tudtam, hogy most fogsz betoppanni – nevettem. – Mentalista vagyok – tettem hozzá teljesen komoly arckifejezéssel.
- Nem te vagy véletlenül Uri Geller eltitkolt lánya? – röhögött ő is.
- Most, hogy mondod, anya nagyon kiakadt, amikor kiskoromban elgörbítettem egy egész készletnyi kanalat – poénkodtam tovább.  Imádtam Petivel lenni, teljesen feloldódtam a közelében. Mindent elmondtunk a másiknak. Voltak nagyon mély, érzelmes beszélgetéseink, de volt olyan is, hogy csak viccelődtünk a másikkal, mint például most is. – Amúgy mit akartál mesélni? – értetlen fejet vágott, gondolom nem emlékezett rá, hogy mondott volna ilyet. – A telefonban említetted, dilibogyó!
- Ó, tényleg – csapott olyan erővel a homlokára, hogy az szinte már-már nekem is fájt. – Segítek, eltörölgetem a tányérokat és elmondom – kacsintott rám. Miután végeztünk érdeklődve pillantottam rá.
- Na?
- Imádom, amikor ennyire érdekel valami. Látom rajtad, hogy majd’ megveszel azért, hogy tudhasd – cukkolt.
- Most elmondod vagy húzod még az agyam egy darabig – kezdtem duzzogni.
- Hátrébb az agyarakkal kislány, gyere menjünk be az előszobába – húzott maga után az említett helyiségbe. Leültünk a kanapéra. – Megismerkedtem egy lánnyal – vallotta be végül szemlesütve, totális zavarban. Olyan volt, mint egy kisfiú, aki épp elmondja az anyukájának, hogy eltörte az egyik értékes porcelán vázájukat.
- De hiszen ez egy remek hír – ugrottam a nyakába boldogan. Örültem, hogy végre neki is van valakije. Tudtam, hogy már mennyire és milyen régóta vágyik egy társra. – Peti, mi a baj? – toltam el magamtól, hogy a szemébe nézhessek.
- Bűntudatom van.
- De hát miért? – döbbentem meg. Nem értettem semmit.
- Eszterrel már 2hete találkozgatunk. Eddig nem szóltam neked. Tudom, hogy te minden dolgodba beavatsz és most döbbentem rá, hogy ez szemét húzás volt tőlem.
- Ugyan, Péter – mosolyogtam. – Elhiszem, hogy nem akartad elkiabálni és nem voltál biztos az érzelmeidbe. Nincs ezzel semmi gond. Nem kell feltétlenül minden apró dolgodat elmondanom. Csak azokat, amiket szeretnél. Ilyen egy barátság – monológom végére az ő arca is felderült. – Na, mesélj erről a lányról.
- Hát, nagyon kedves és szép lány. Tanul, de mellette dolgozik is. Ha befejezte a sulit színésznő szeretne lenni.  A színházban találkoztunk először épp egy válogatóra jött. Már az első pillanatban magával ragadott a mosolya és a kisugárzása – áradozott róla Peti. Boldog voltam, amiért ilyen jókedvűnek látom, de mégis ott motoszkált bennem valami. Valami, amire nincs megfelelő szó. Féltékenység, talán így írnám le. Féltem, hogy most, hogy van valakije kevesebb ideje lesz rám. Nem nekem fog elmondani mindet. Nem leszek olyanjelentős része az életének, mint most.  Megráztam a fejem, nem lehetek ilyen én-központú.  Ő is ugyanúgy megérdemel egy kapcsolatot, mint én.  – Valami baj van? – hiába, túl jól ismer.
- Nem, semmi, csak elgondolkoztam Krisztián meglepetésén, megint – füllentettem. Mégsem ronthattam el azzal az örömét, hogy a hülye kétségeimmel traktálom. Petivel még jó sokáig beszélgettünk, de aztán mivel próbája volt el kellett mennie. Szerencsére nem maradtam sokáig egyedül. Nem sokkal az után, hogy Peti elment megjött Krisztián.
- Szia Dorka! Kérlek, gyere ki az ajtóhoz – hallottam a hangját a szobámban. Furcsálltam a helyzetet. Miért nem jön be? Érdeklődve mentem ki hozzá. – Szeretnék bemutatni neked valakit. Várj egy pillanatot – adott gyors csókot ajkaimra, majd eltűnt a lépcsőházban. Pár perc múlva egy gyönyörű, bézs színű kiskutyával tért vissza.
- Úristen, honnan tudtad? – már nagyon régóta vágytam egy kutyusra, de valamiért sosem jutottam el addig, hogy magamhoz vegyek egyet.
- Zita mesélte. Gondoltam lehetne ő a mi közös „gyerekünk”.
- Köszönöm szépen – öleltem meg. A kis szőrgombóc pedig vidáman megnyalta az arcomat.
- Megvettem neki mindent, amire szüksége lehet. Lemegyek a cuccokért a kocsiba, ti addig ismerkedjetek meg – annyira boldog voltam, hogy azt leírni sem tudom. Örültem a kis tüneménynek is, de maga a gesztus is gyönyörű volt. Zita és Tomika léptek be a szobámba, ahol a jövevény épp felfedező utat tett.
- Jajj, de aranyos – lelkendezett Zita. Közben Krisztián is visszatért rengeteg táskával a kezében.
- Jól meggondoltátok? Hatalmas felelősség – mondta nagy bölcsen Tomi, miközben a kutyus épp a kezét rágcsálta.
- Tamás, muszáj mindent elrontanod? – boxolta viccesen vállba a húgom.  – Amúgy mi a neve? – nézett rám Zita.
- Azt még nem is tudom. Krisztián?
- Úgy gondoltam, közösen nevezzük el.
- Legyen Bolyhos – javasolta Zita.
- Nézz már rá, egyáltalán nem bolyhos. Szerintem inkább Gyilkos legyen.
- Persze Tamás, nem bolyhos, de úgy néz ki, mint egy gyilkos – vágott vissza cinikusan Zita.
- Szerintem legyen Fufu. Aranyos név és nem hosszú, ezért ő is meg tudja jegyezni.
- Remek – egyezett bele Krisztián is.
- Azért vicces lesz, ahogy a Kölyök az utcán kiabálja a nevét – röhögött Tomika.
- Na jó, azt hiszem, hogy mi elvonulunk - húzta ki maga után Zita a szobából Tamást is.
- Annyira köszönöm, el sem tudod hinni mennyire boldog vagyok most – csókoltam meg Krisztiánt, miközben a földön ülve játszottunk Fufuval.
- Reméltem, hogy így reagálsz – most rajta volt a sor, hogy ajkát az enyémhez tapassza. – De azt tudod, hogy a lakás mostantól nem lesz olyan makulátlanul tiszta, mint eddig? Bele fogsz örülni a tisztaságmániáddal abba, hogy hullik a szőre és hasonlók – kezdett el kacagni. Igen, kacagni, mint egy kisgyerek. Felhőtlenül, gondtalanul.
- Kit érdekel? Nézz csak rá, te tudnál rá haragudni – mutattam a kiskutyusra, aki épp a földön ülve, fejét jobbra döntve figyelt minket. Miután kijátszottuk magunkat elmentem tusolni. mire visszaértem Krisztián már elaludt, Fufu pedig a mellkasán összegömbölyödve nézett rám. Elmosolyodtam a látványtól. Elhatároztam, hogy megörökítem a pillanatot. Megkerestem a fényképezőt és lefotóztam őket. Olyan aranyosak voltak együtt. Óvatosan bebújtam az ágyba. Behunytam a szemem, de még éreztem, hogy Krisztián átölel, Fufu pedig átmászik a másik oldalamra és ott bújik hozzám.

42.

zene 

4 hónappal később 

Álmosan kezdtem tapogatózni, ám szokás szerint hiába. Krisztián felén nem találtam senkit. A párnáján viszont felfigyeltem egy félbe hajtott lapra.

„Ne haragudj, királylány. Orsi hívott, muszáj volt mennem. Este remélem, találkozunk. Szeretlek: K.” – olvastam szavait. Kusza betűit látva mosoly kúszott arcomra. Felsóhajtottam, ideje elindulni az irodába. Mivel semmiféle állásajánlatot nem kaptam, ezért Krisztiánnak támadt egy olyan ötlete, hogy nyissam meg a saját rendezvényszervező irodámat. Nekem is tetszett ez a dolog, ezért belevágtam. Szerencsére hamar jó hírre tett szert a cég, sok visszatérő és új kliensem is volt. Ledobtam magamról a takarót, kipattantam az ágyból, hatalmasat nyújtózkodtam. Megmosakodtam, megfésülködtem, feldobtam egy laza, de elegáns sminket. Mivel egy viszonylag fontos megbeszélésre készültem nem tudtam mit vegyek fel, tanácstalanul álldogáltam a szekrényem előtt. Végül egy elegáns fekete szoknya és egy halványkék ing mellett döntöttem. Nyár vége volt, de tombolt a hőség odakint. Beágyaztam, kicsit rendet raktam. Elpakoltam a szükséges iratokat a táskámba. Miközben az éjjeliszekrényen rendeztem el a dolgokat rápillantottam a vázára.  Nyolc szál fehérrózsa állt benne, melyeket különös gonddal, óvatosan megszárítgattam az idők során. Mindet Krisztiántól kaptam és mindegyiknek nagyon, de nagyon örültem. Még most is mosolyt varázsol az arcomra, ha megláttam. Sok emléket hozott elő belőlem a látványuk.  Mostanában szerencsére kevesebbet veszekszünk Krisztiánnal, próbáljuk normális hangnemben megbeszélni a problémáinkat. Az is nagyon sokat segített, hogy sokat tudtunk együtt lenni. Már-már olyan, mintha hozzám költözött volna. Persze most is hazajár, de az ideje nagy részét nálam tölti, szépen lassan a dolgait is áthordta hozzám. Ennek több oka is volt, az egyik az, hogy így gyakrabban láttuk egymást és meghittebb lett a kapcsolatunk, a másik pedig, hogy az új fotóstúdiója közel volt a lakásomhoz. De nem csak a lakástól nem volt messze, hanem az irodám is csak pár háznyival volt arrébb. Gyakran ugrott be hozzám, amikor épp nem volt dolga. Mikor már úgy láttam, hogy sikerült rendet varázsolnom elindultam dolgozni. Sikerült dugóba keverednem. Szerencse, hogy én nem kapom úgy fel ilyenkor a vizet, mint Krisztián. Előttem volt a kép, ahogy mérgesen szitkozódik, mintha attól előbb oda érne az adott helyre. Szép lassan beértem az irodába. Ez is az egy volt a saját iroda előnyei közül, nem volt főnököm, aki számon kérte rajtam a késést.

- Jó reggelt! – köszöntem az irodába lépve az asszisztensemnek, Heninek. Heni egy nagyon lelkes kezdő volt, de be kellett vallanom nagyon ügyes volt, akadt tehetsége a szakmához. Leültem az asztalom mögé.  A rengeteg papírnak már a látványától is megfájdult a fejem, de nincs más hátra, ez is hozzátartozik. Neki is kezdtem a munkának, gépeltem, dolgoztam, mint egy robot. Arra eszméltem fel, hogy Heni hozzám szól.

- Elmegyek ebédelni, rendben?

- Persze, nem kell sietned, ráérsz, ebédelj meg nyugodtan. Ma úgysincs semmi különleges feladatom a számodra, szóval kapsz 2 óra szabadidőt, rendben?

- Hú, nagyon szépen köszönöm, rendes vagy. Úgyis el kell mennem a hivatalba – mosolygott. – Hát akkor, szia – köszönt el. Próbáltam kedves, engedékeny főnök lenni, de csak annyira, hogy azért maradjon tekintélyem is. Szerencsére Henivel jól kijöttünk. A hatalmas papírhegyet sikerült eltűntetnem. Eléggé elfáradtam, hátradőltem a székben és behunytam a szemem. Kopogtattak az ajtón.

- Szabad – feleltem és érdeklődve figyeltem ki lép be az ajtón.

- Szia kincsem – üdvözölt Krisztián. Felálltam és odasétáltam hozzá és megöleltem.

- Hogy telik a napod? – érdeklődtem.

- Lehetne jobb is – sóhajtott.

- Miért, mi van?

- Semmi, csak a modell, akit fotózok egy primadonna. Azt hiszi magáról, hogy ő minimum egy Kate Moss. Elvárja, hogy sztárként bánjak vele, viszont egy csepp profizmus sem szorult belé. Még véletlenül sem követi az instrukcióimat. Te sokkal jobb voltál – készített rólam is egy fotósorozatot, illetve rólunk, mert őt is bevontam a pózolásban. – De nem is ez a lényeg, hanem, hogy elmehetnénk ebédelni, ha nincs dolgod.

- Most épp ráérek, szóval mehetünk – fogtam a táskám, bezártam az irodát. A közeli étterembe sétáltunk, ami a törzshelyünk lett mostanában. Leültünk az egyik nyugisabb asztalnál. Nem kellett sokat várni a pincérre.

- Sziasztok! Mit hozhatok inni? – kérdezte.

- Nekem egy epres zöldtea lesz – feleltem.

- Én egy gyömbért kérek. Hoztam neked valamit – mondta miután elment a pincér.

- Nekem? – döbbentem meg.

- Ja, nem, bocs, eltévesztettem, a másik barátnőmnek – bohóckodott. – Hát persze, hogy neked.

- És mit? – kérdeztem izgatottan.

- Pillanatokon belül meglátod, te kis kíváncsi – a pincér visszatért az italainkkal, felvette a rendelést az ételekről is. Krisztián pedig előhúzott a zsebéből egy bársonydobozt. Átnyújtotta nekem.

- Ezt miért kapom? Elfelejtettem valamilyen évfordulót? – ijedtem meg. Gondolkozni kezdtem, de nem jutott eszembe semmiféle különleges esemény sem.

- Nem, dehogyis. Ezt csak megláttam a kirakatban és eszembe jutottál, nem volt szívem otthagyni.

- Köszönöm szépen – óvatosan kinyitottam a dobozt egy gyönyörű ezüst nyaklánc volt benne, melyhez egy medál is tartozott, két szív összefonódva. – Ez nagyon szép. Köszönöm.

- Ugyan, nincs mit. Örülök, hogy örülsz és tetszik. Segítek felrakni – a hátam mögé sétált elsöpörte a hajamat az útból, becsatolta a kapcsot. Hátrafordultam hozzá és megcsókoltam, nem szenvedélyesen, hanem gyengéden, ahogy csak a szerelmes emberek tudják csókolni egymást. Ebéd közben jókedvűen beszélgettünk. Majd kézen fogva sétáltunk vissza az irodába. – Otthon találkozunk. Lesz egy meglepetésem – csókolt meg, mikor indult vissza a fotózásra.

- Milyen meglepetés? – kíváncsiskodtam.

- Ha elmondom, nem meglepetés – röhögött. – Szeretlek – mondta búcsúzóul és újra megcsókolt.

- Én is téged – öleltem meg. A nap hátralévő részében minden gondolatom a meglepetés körül mozgott, nagyon érdekelt mi lehet az. Még a megbeszélésen sem tudtam rendesen figyelni, csak unottan rajzolgattam a papíromra, ami egyáltalán nem volt rám jellemző. Minél előbb túl akartam lenni az egészen, hazamenni és megtudni végre miről beszélt Krisztián. Heni is észrevehette, hogy nem vagyok lélekben ott.

- Valami baj van? – súgta oda. Megnyugtattam, hogy minden a legnagyobb rendben. Összeszedtem magam és sikeresen nyélbe is ütöttem az üzletet. Sikerült szerződést kötnöm egy céggel, ahonnan a sátrakat fogom bérelni. Nap végén csak úgy loholtam haza. Ám a lakásba érve csalódottan vettem tudomásul, hogy én értem haza előbb és Krisztián még nincs otthon, várnom kell még, hogy fény derüljön a meglepetésre.