30.

Reggel szokás szerint én ébredtem előbb, de erőm már nem volt, hogy kikeljek az ágyból és felöltözzek. Ezért ismét figyeltem a mellettem alvó Krisztiánt. Úgy irigyeltem, amiért ilyen békésen tud aludni, é az éjjel ugyanis megint rengeteg időt töltöttem ébren. Szerencsére most nem voltak rémálmaim, de valamiért mégsem tudtam nyugodtan pihenni. Olyan rossz előérzetem volt valami miatt. Gondolatmenetemet Krisztián szakította félbe, mert elkezdett mocorogni mellettem.

- Jó reggelt – üdvözöltem.

- Szia, kicsim – csókolt meg, majd miután elváltunk, hosszú nyújtózkodásba kezdett. – Mióta vagy fent? – érdeklődött.

- Pár perce. Mi lesz a mai program?

- Hát, szerintem elmegyek virágot venni anyának, megebédelünk és indulnunk kell vissza Pestre, mert még be akarunk menni a temetőbe is.

- Te is kijössz velem? – picit meg voltam lepődve.

- Persze, veled szeretnék lenni, ha nem gond. Lehet, hogy bolondnak nézel, de nekem ez mégis csak olyan, mint egyfajta bemutatkozás – sütötte le a szemét szégyenlősen.

- Dehogy nézlek bolondnak, ez megfordult már az én fejemben is, csak nem akartam rád erőltetni.

- Szerinted én olyan típus vagyok, akire rá lehet erőltetni dolgokat? – nézett rám kérdőn. Csak megráztam a fejem. Előszedtem egy farmer és egy pólót, ki akartam menni a fürdőbe, de Krisztián visszahúzott. Szenvedélyesen csókolózni kezdtünk, már a póló is lekerült rólunk, amikor sikerült erőt vennem magamon és leálltam. – Mi a baj? – érdeklődött kipirulva.

- A szüleid házában vagyunk, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne – magyaráztam.

- Szerencse, hogy neked mindig a helyén van az eszed. Én egyszerűen képtelen vagyok tisztán gondolkozni a közeledben, komolyan mondom, hogy megőrjítesz.

- Te is engem, de itt akkor se – csitítottam.

- Igazad van – látta be végül. – Szerintem menjünk el a virágoshoz, jó?

- Persze, úgyis nekem is vennem kell valamit – felvettük a cipőt és elindultunk, Krisztián még szólt, hogy elmegyünk, mindjárt jövünk. Autóba ültünk és rövid idő múlva meg is álltunk egy virágos előtt. Sopron sokkal kisebb, mint Pest, sokkal gyorsabban el lehet jutni egyik helyről a másikra. Az is tetszett benne, hogy nagyon csendes.

- Jó napot! Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen az eladó, amikor beléptünk. Meglepett, hogy nincs senki más a boltban. Hozzászoktam, hogy Pesten méteres sorok állnak ilyen alkalmakkor.

- 5 szál fehér rózsából szeretnék egy csokrot – felelte Krisztián.

- Én pedig 10 szál fehér liliomból szeretnék egy másikat.

- Rendben van. Sajnos egy kicsit várniuk kell rá. Addig nyugodtan menjenek el, negyed óra múlva készen lesz mindkét csokor – magyarázta a virágos.

- Köszönjük, akkor itt leszünk – felelte Krisztián. Sétálgattunk, amikor is Krisztián meglátott egy körülbelül vele egy magas, barna hajú srácot.

- Boti, csáá – üdvözölte.

- Szevasz  Kölyök, rég láttalak – lepacsiztak, majd Boti rám emelte a tekintetét. – Kovács Botond – mutatkozott be.

- Fehér Dorka – Krisztián büszkén megölelt.

- Haver, nem is mondtad, hogy van barátnőd – mondta Boti szemrehányóan Krisztiánra nézve.

- Olyan rég beszéltünk, mikor utoljára hívtalak említettem szerintem, hogy van valaki, aki tetszik – magyarázkodott Krisztián.

- Te vagy az a lány, aki elutasította a nagy Éder mester közeledését? – én csak bólogattam nevetve. – Őszinte elismerésem – kacsintott rám. Nem beszélgethettünk sokat, hisz Boti is sietett és nekünk is vissza kellett mennünk a boltba. Megbeszéltük, hogy, ha legközelebb feljön a fővárosba, feltétlenül eljön velünk valahova beszélgetni. Kifizettük a csokrokat. Krisztián átadta a csokrot az anyukájának a testvérei kíséretében, aki nagyon meghatódott rajta, ahogy mind a három gyereke ott áll előtte virággal a kezében. Bele gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha velem is megtörténhetne mindez, hogyha adhatnék anya kezébe ajándékot, nem csak anyák napján, hanem az év bármely napja is jó lenne. Hiába küzdöttem ellene, kigördült egy könnycsepp, villámgyorsan letöröltem, de Krisztián szeme így is épp elkapta a mozdulatot. Felmentünk a szobába összecsomagolni.

- Anya, ne haragudj, de megyünk. Dorka még be akar menni a temetőbe – búcsúzott el két puszival Krisztián.

- Köszönöm a vendéglátást – öleltem meg én is mindenkit.

- Ugyan – legyintett Erika. – Gyere máskor is, szívesen látunk. Kisfiam, te pedig, amint lesz, időd gyere le. Vigyázzatok egymásra – integetett, mikor mi már az autóban ültünk. Egész úton szótlanul ültem, nekem ez a nap nem boldogságot hoz, hanem szomorúságot. Krisztián látta rajtam, hogy baj van, de nagyon örültem, hogy nem kérdezgetett, csak megfogta a kezem. Egymásra pillantottunk, nagyon hálás voltam neki, hogy itt van velem. Útközben Krisztián megállt egy benzinkútnál, szerencse, hogy nem szálltam ki, csak megkértem, hogy hozzon nekem valamit inni, mert kifele jövet megtámadta egy csapat rajongó. Hihetetlenül örültem a sötétített ablakoknak, amik megvédtek a kíváncsi szempároktól. Krisztián gyorsan kiosztotta az autogramokat és elkészítette a képeket és más be is pattant mellém.

- Felhívom Zitát, hogy találkozzunk a temetőnél, már nem akarok bemenni előtte a városba – magyaráztam. Zita beleegyezett, hogy kijön taxival. Az út hátralévő részében csak bámultam kifele az ablakon. Mikor megérkeztünk a temetőhöz, hirtelen elfogott az a bűntudat, ami minden egyes alkalommal a hatalmába kerít, amikor a szüleim halálának körülményeimre gondolok. Miattam történt minden és hiába bizonygatja mindenki az ellenkezőjét, én tudom. Ez a tudat életem végéig üldözni fog. Ki vettük a virágot a kalaptartóról, Krisztián megfogta a kezem és már indultunk is befele. Láttam, hogy Zita elhozta Tomikát is.

- Sziasztok – köszöntünk csendesen. Szépen lassan elindultunk befelé a temetőbe. Zitával elől mentünk, a fiúk pedig mögöttünk kullogtak, szép lassan. Megálltunk a sír előtt, letettük a virágot. Hirtelen nagyon nehéz lett a szívem a sok fájdalomtól, emléktől. Minden apró dolog az eszembe jutott. Minden szép és kevésbé szép emlék. Mint ilyenkor mindig, a könnyeim záporozni kezdtek, akárcsak a húgomé. A srácok szinte egyszerre öleltek meg minket. Csendben álltunk egy kis ideig.

- Menjünk – javasolta Zita, a sírástól rekedtes hangon.

- Nem baj, ha még egy kicsit maradok? Mindjárt utánatok megyek - mondtam.

- Nem, dehogy – felelték.

- Maradjak? – kérdezte Krisztián.

- Igen, kérlek – feleltem erőtlenül. A gondolataim valahol nagyon messze jártak, gyerekoromba jártam, a nyaralásokon, a családi kirándulásokon. Szinte éreztem anya csokis sütijének az illatát vagy a parfümét, amit mindig használni szokott. Láttam lelki szemeim előtt, ahogy apa dobál a Balatonba. Forogtak az az emlékképek a fejembe. – Látjátok, megtaláltam azt az embert, aki tényleg szeret engem – fogtam meg Krisztián kezét. – Biztos ti is imádnátok őt – folytattam zokogva. Krisztián nyugtatóan simogatta a hátam.

- Remélem, tudják, hogy mindig a lányuk gondját fogom viselni, úgy vigyázok majd rá, mint ahogy azt maguk tennék. Ő a legjobb dolog, ami az életemben történt – mondta Krisztián.

- Szerintem mehetünk – mondtam. – Sziasztok! - néztem még utoljára vissza szüleim sírjára. – Köszönöm, hogy vagy nekem – adtam egy puszit Krisztián arcára az autóban.