44.

 zene

Hajnalban arra ébredtem, hogy Fufu a mellkasomon áll, orrát ez enyémhez tolja és nyüszög . El tudtam képzelni milyen rossz lehet most neki, elszakították a megszokott környezetétől és most egy vadidegen helyen, csupa-csupa olyan ember veszi körül, akit nem ismer. Megsimogattam a fejét.
- Kimenjünk sétálni kiskutyám? – suttogtam neki. Ő pedig, mintha értette volna könyörgő szemeket vetett rám és elindult az ajtó felé. Magamra kaptam egy melegítőt, amilyen halkan csak tudtam, de még így is felébresztettem Krisztiánt.
- Hát te meg hová indulsz? – kérdezte szinte még álmában.
- Lemegyünk sétálni Fufuval – mondtam és leültem az ágy szélére, hogy magamra húzzam a zoknimat, ilyen álomittasan elég nehéz feladatnak bizonyult.
- Ilyenkor? – nyögte és fejére húzta a takarót.
- Igen, mert fél és szerintem pisilnie is kell.
- Menjek én is?
- Aludj csak – léptem oda hozzá és simítottam meg az arcát.
- Nem, lekísérlek titeket. Nem akarom, hogy éjszaka közepén egyedül mászkálj a pesti utcákon. Nem épp egy biztonságos dolog – kószálódott ki az ágyból.
- Holnap korán kelsz, feküdj vissza. Ahogy elnézem neked most a járás sem biztonságos – válaszomat hallva csak legyintett és már húzta is magára a farmerét. Tudtam, hogy nem érdemes leállni vele. Hiába győzködöm, úgyis megy a saját feje után. Ilyen a természete, makacs. Keresni kezdtem a pórázt és a hámot. Az egyik zacskóban sikerült is rájuk lelnem.  Felkaptam Fufut és kivittem az előszobába. Nagy nehezen sikerült ráadni a hámot. Nagyon ellenállt és cseppet sem örült az új helyzetnek megpróbálta mindenáron leszedni magáról. Rázta magát, fetrenget, le akarta rágni, de nem sikerült. Nevetni kezdtem rajta. Felvettem a cipőmet és vártam Krisztiánt.  Óvatosan átölelt hátulról, én pedig belesimultam az ölelésébe. Fufu vakkantott egyet, és türelmetlenül toporgott az ajtó előtt. Rácsatoltam a pórázt és elindultunk. Mikor megláttam Krisztiánt vigyorogni kezdett.
- Mi az? – kérdezte szemöldökét felhúzva.
- A hajad, mindenfelé áll.
- Nem nézhet ki mindenki olyan jól hajnali 4-kor, mint te – bókolt. Az út további részében csendben sétáltunk egymás mellett. Hirtelen megfogta a kezem.
- Mi lesz, ha meglátnak? – emeltem rá a tekintetemet.
- Nem érdekel, nem akarlak, eltitkol, büszke vagyok rá, hogy ilyen barátnőm van. Amúgy is épeszű ember ilyenkor ki nem teszi a lábát otthonról – kacsintott rám. Mostanában napirendi téma volt köztünk ez az egész „elmondjuk vagy se a rajongóknak, hogy együtt vagyunk”-téma. Annyi pro és kontra volt ezzel kapcsolatban, hogy nehéz lenne felsorolni. Ő már nagyon színt akart vallani, én viszont féltem a reakcióktól. Tartottam attól, hogy lesznek, akik miattam pártolnak el mellőle és ebbe nagyon rossz volt belegondolni. Viszont bennem is ott lappangott az érzés, a vágy aziránt, hogy megfoghassam a kezét, megcsókolhassam, anélkül, hogy előtte alaposan körbenézzek, hogy lát-e valaki, hogy aggódnom kelljen, hogy valaki lefotóz és feltesz a netre minket. Fufu nagyon okosan viselkedett, nem akart elhúzni, szépen sétált mellettem, bár, mint minden kiskutya néha még megpróbálta a kicsike fogaival elrágni a pórázt, de mivel látta, hogy nem megy, hamar feladta. Krisztián furcsa módon, szokatlanul csendes volt.
- Valami baj van? – válaszképpen megrázta a fejét. – Akkor?
- Csak agyalok.
- Min?
- Kettőnkről. Azon, hogy mennyire megváltozott az életem ezalatt a fél év alatt – picit ideges lettem. Vajon bánja az egészet? Bármit megadtam volna, hogy akkor és ott a fejébe lássak.
- Ezt hogy érted? – kérdeztem rá picit félve. Ő is észrevehette a leheletnyi elkeseredést a hangomban, ugyanis átölelt és úgy folytatta.
- Pozitívan átalakulásra gondolok. Azelőtt, mindig bulizni jártam, volt, hogy egyéjszakás kalandokba keveredtem és sok más olyan dologba is, amit már bánok. Nem vagyok büszke életemnek ezen részére. Aztán, mint egy hurrikán robbantál az életembe. Attól a pillanattól fogva, hogy találkoztunk a megbeszélésen már csak te jártál a fejemben.  Amióta pedig együtt vagyunk olyan boldog vagyok, mint előtte soha. Ezt neked köszönhetem. Elcsépelt, de tényleg köszönöm, hogy vagy nekem – mondandója végén, hatalmas kő esett le a szívemről.  Megöleltem. Élveztem, ahogy karjaiban tart, ahogy fejét a vállamra hajtja. Mélyet szippantottam illatából. Imádtam, hogy a nap 24órájában ilyen finom illata van. A hátamat simogatta én pedig ujjaimmal a hajába túrtam. Olyan jó volt így. Ez az ölelés többet elmondott ezer szónál. – Mi lenne, ha holnap nem mennénk be dolgozni? Nekem egy megbeszélésem lenne csak, az sem halaszthatatlan, viszont együtt tudnánk tölteni a napot – lelkesült fel.
- Rajtam nem múlik, ha beszélek Henivel, egy napig tud nélkülözni. De Orsi? Nem fog kibukni?
- Ugyan – legyintett. – Egy szabadnap nekem is jár néha-néha. Írok is neki egy smst, hogy reggel, ha felkelt mondja le valamilyen okkal – villámgyorsan bepötyögte az üzenetet az okos telefonjába.
- Majd én is szólok Heninek, de embertelen dolog lenne 5 órakor ezért felkeltenem. Csak mi vagyunk olyan elvetemültek, hogy ilyenkor Pest utcáit rójuk – olyan nyugodt volt minden. A máskor pezsgő, emberektől hangos belvárosban most csend honolt. Csak pár autó törte meg a csendet.