46.

zene  

Egész éjjel csak forgolódtam, alig aludtam valamit. Nem éreztem jól magam a bőrömben. Fájt a fejem és vert a víz. Nem volt szívem felébreszteni Krisztiánt, mert tudtam, hogy nagyon fáradt, ráadásul nagyon megijedhetett miattam. Óvatosan feltápászkodtam mellőle.  A fürdőszobába menet többször is kénytelen voltam megkapaszkodni, mert nagyon szédültem. A mosdókagyló szélét olyan erővel szorítottam, hogy ujjaim elfehéredtek. Remegő kézzel nyitottam meg a csapot.  A hűs vízcseppet felfrissítet, ám nem tartott sokáig. A tükörképem szellemként pislogott rám. Mintha nem is magamat láttam volna. A szemeim vörösek voltak, alattuk mély táskák és sötét karikák ültek. Az arcom sápadt volt és kócos haj tetézte a megjelenésem. Éreztem, hogy elvesztem az egyensúlyom.

- Krisztián – kiáltottam. Reménykedtem benne, hogy meghallja. A gyomrom úgy forgott, mint egy körhinta.

- Dorka. mi a baj? – szegény, nagyon álmos volt, nem is keltettem volna fel, ha nem létfontosságú.

- Nem vagyok jól – a következő pillanatban, már a wc felett hajolva adtam ki magamból gyomrom tartalmát, miközben Krisztián fogta a hajam és simogatta a hátamat. Megmostam az arcomat és a fogamat is, hogy eltűnjön a kellemetlen szájízem. – Nem akartam, hogy így láss. Olyan vagyok, mint egy élőhalott.

- Drágám, most ne ezen idegeskedj. Nekem így is szép vagy – bár nem hittem el, mégis jól estek a szavai.  – Be kell mennünk a kórházba, ez így nem lesz jó.

- Nem érek rá arra, hogy beteg legyek.

- A kedvemért, kérlek – tiltakozóan ráztam a fejemet. – Belegondoltál már abba, hogy mit éltem át ma, amikor eszméletlenül találtalak meg a földön? Megfordult a fejemben, hogy elveszíthetlek. Borzasztó érzés volt, még soha, de soha nem voltam ennyire megrémülve. Ne makacskodj! Te is elcipelnél engem az orvoshoz fordított esetben igaz?

- Az a szerencséd, hogy nincs erőm vitatkozni – sóhajtottam fel. Krisztián segítségével viszonylag hamar eljutottam a szobáig. – Krisztián, szednél elő nekem ruhát?– kértem, közben pedig magamban bosszankodtam azon, hogy ilyen gyenge vagyok. Gyűlöltem mások előtt elesetten mutatkozni, még a barátaim és a szerelmem előtt is.

- Persze – bólintott. – Így jó lesz? – kapott elő egy pólót és egy nadrágot – nevetni kezdtem, mire ő nagyon furcsán nézett rám.

- Édesem, az egy pizsama nadrág – magyaráztam, mire ő is elmosolyodott.

- Mentségemre szolgáljon, gyakrabban vetkőztettem lányokat, mint öltöztettem őket – miután sikeresen felöltöztünk elindultunk a kórházba. Fufu nagyon szomorú volt, nem értette miért nem jöhet velünk. Az autóban végig nagyon rossz volt a közérzetem, fejemet a hideg ablaknak döntöttem és mély levegőket véve próbáltam rendbe jönni, hogy mégse kelljen megvizsgálnia az orvosnak. Nem nagyon beszélgettünk az úton, Krisztián viszont percenként aggódó pillantásokat vetett rám. A kórházhoz érve leparkoltunk, Krisztiánba karolva viszonylag gyorsan az épület előterébe értünk.

- Jó estét! – köszönt Krisztián a cseppet sem kedves kinézetű hölgynek a recepción. – A barátnőmnek láza van, ma már egyszer elvesztette az eszméletét illetve folyamatosan szédül – sorolta fel a tüneteimet.

- Szeretném elkérni a hölgy TAJ kártyáját, személyi igazolványát és lakcímkártyáját – átnyújtottam a kért iratokat, pár perc múlva, miután megtörtént az adminisztráció visszakaptam őket. Megkértek minket, hogy üljünk le a váróban és megígérték, hogy rögtön küldik a doktort.

- Jó estét, dr. Kovács István vagyok, én fogom megvizsgálni – nyújtott kezet a meglepően fiatal orvos. 

- Én is bemegyek veled, rendben? – kérdezte Krisztián, miközben apró puszit adott a homlokomra. Értettem mire megy ki a játék. Megjelölte a területét.

- Persze, akartam kérni.

- Rendben, szóval mi a panasza? – kérdezte immár a vizsgálóban, az asztala mögött ülve a doki.

- Lázam volt, szédülök, hánytam, fáj a fejem, zúg a fülem, azt hiszem nagyjából ennyi.

- El is ájultál – javított ki Krisztián. Ezt nem véletlenül felejtettem elmondani, nem volt semmi kedvem a kórházban éjszakázni. Miközben az orvos vizsgált Krisztián szúrós szemekkel méregette. Látszott rajta, hogy nagyon féltékeny.

- Így elsőre azt mondanám, hogy csak a stressz váltotta ki a tüneteket, de bent kellene maradnia éjszakára megfigyelésen, illetve holnap szeretnénk vért venni öntől a biztonság kedvéért – közölte a diagnózist dr. Kovács a vizsgálat után. – A nővér majd megmutatja a szobáját. Jó éjszakát! Holnap reggel úgyis találkozunk – ettől féltem, bent kell maradnom. Gyűlölöm a kórházakat anyáék balesete óta.

- „Holnap reggel úgyis találkozunk.” – parodizálta ki Krisztián.

- Ne legyél már gyerekes, kérlek – mosolyogtam rá. Az ápolónő bekísért a szobámba, majd figyelmeztette Krisztiánt, hogy nem sokára el kell hagynia az épületet, mert véget fog érni a látogatási idő. Elmentem átöltözni, a kórházi hálóruhában, mivel nem hoztam magamnak sajátot.

- Csodásan nézel ki – mondta Krisztián vigyorogva, amikor visszaértem a szobába, ahol ő az ágyon ülve nyomkodta a telefonját, szokás szerint.

- Nagyon vicces vagy – „duzzogtam”.

- Komolyan mondtam – ölelt át békítően.

- Mondjuk, hogy elhiszem. Összeírtam egy listát, hogy miket kellene behoznod nekem, jó?

- Persze, rendben - felelte, de közben rám sem nézett. Imádtam, amikor ilyen hirtelen hangulatváltozásai voltak.

- Jajj, cica, ne légy féltékeny - simogattam meg a karját.

- Ki mondta, hogy féltékeny vagyok? – pattant fel mellőlem és idegesen járkált, mint egy ketrecbe zárt tigris, aki kitörésre készült. Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége.

- Látom rajtad, de hidd el, hogy nincs rá okod. Nekem te vagy az egyetlen és te is maradsz. Na, gyere ide, kérlek. Lenne szíved összeveszni a beteg barátnőddel? – nyújtottam felé a kezem békítően. Végül odalépett az ágyhoz és leült mellém.

- Ne haragudj, csak olyan rossz volt látni, ahogy vizsgálgatott – hajtotta le a fejét, tudtam, hogy ez még nem egy lefutott meccs.

- Ez a munkája, naponta rengeteg nőt vizsgál meg ugyanígy, ne legyél kiakadva. Én sem vagyok mérges, amikor modelleket fotózol, akiken egy szál bugyi van, mert ez a munkád – miközben beszélgettünk bejött az egyik ápolónő is, hogy bekösse az infúziómat, ami egy cseppet sem kellemes folyamat. Aztán megint felhívta Krisztián figyelmét arra, hogy ideje távoznia.

- Igazad van, de amit én csinálok az művészet – húzta ki magát.

- Tudom és számomra te vagy a legjobb fotós a világon – adtam puszit az arcára.

. Szóval már csak puszi jár a „világ legjobb fotósának”? – kérdezte viccesen, miközben kezével idézőjeleket rajzolt a levegőbe.

-  Kaphat csókot is, csak gondoltam, ha esetleg fertőző vagyok, nem akar ő is megbetegedni és befeküdni mellém.

- Nem is lenne olyan rossz, akkor legalább melletted lehetnék.

- Így is mellettem lehetsz, most viszont kérlek, hozd be a cuccaimat, mert ebben a kórházi hálóingben megőrülök.

- Rendben, sietni fogok és megpróbálom kijátszani a testőrségedet is – utalt a nővérekre. – Szeretlek – adott puszit a fejem búbjára.

- Én is téged – mondtam. Még intett egyet, majd kisettenkedett az ajtón. Mivel nem volt mivel elfoglalnom magam, hamar elnyomott az álom.