43.

 zene 

Izgatottan járkáltam fel-alá a lakásban. Emiatt nem szeretem a meglepetéseket. Máson sem járt az agyam, csak, hogy vajon mit kapok vagy vajon mi fog történni. Számtalan ötlet megfordult a fejemben, de mindet elutasítottam ilyen-olyan indokkal, egyik sem tűnt elég jónak. Nem akartam, hogy minden gondolatom e körül forogjon, ezért gondoltam egyet és előhalásztam a telefonomat. 
- Szia, Dorci! – köszönt vidáman Peti.
- Szia! Nincs egy kis időd és kedved felugrani hozzám dumálni? Krisztián valami meglepetésre készül és bedilizek attól, hogy vajon mi lehet az! Meg amúgy is régen beszéltünk.
- Persze, megyek. Úgyis van valami, amit el szeretnék mesélni neked. Negyed órán belül ott vagyok. Addig is, szia – köszönt el. Alig tettem le a telefont máris csörgött. Krisztián keresett.
- Szia kincsem!  Sajnos csak este érek haza, mert közbe jött valami, ne haragudj! – mondta szomorkás hangon. Nem haragudtam, inkább csak elkeseredtem. Nem szeretem, amikor nincs otthon, nem úgy alakulnak a dolgok, mint az el volt tervezve. Nem tehetek róla, ilyen vagyok. Ez egy a sok rigolyám közül.
- Semmi baj. Peti átjön beszélgetni addig, remélem nem baj – amióta az a féltékenységi rohama volt Peti miatt kicsit aggódtam ilyenkor.
-Nem, dehogy, hiszen a barátod. Viszont rohannom kell. Szia!
-Szia!
- Szeretlek! – tette még hozzá gyorsan, majd a választ meg sem várva letette.
- Én is – mosolyodtam el, de ezt ő már nem hallotta. Reggel elfelejtettem elmosogatni, ezért gondoltam bepótolom. Ám mielőtt nekikezdtem, kinyitottam a kulcsra zárt bejárati ajtót, szinte biztos voltam benne, hogy amint nekikezdek Peti csöngetni fog. Igazam is lett, még csak a második tányért mosogattam, amikor csengettek . – Gyere csak, nyitva van! – kiáltottam ki neki.
- Szia! Hogy-hogy nem csuktad be az ajtót? – érdeklődött miután adott két puszit üdvözlésképp.
- Tudtam, hogy most fogsz betoppanni – nevettem. – Mentalista vagyok – tettem hozzá teljesen komoly arckifejezéssel.
- Nem te vagy véletlenül Uri Geller eltitkolt lánya? – röhögött ő is.
- Most, hogy mondod, anya nagyon kiakadt, amikor kiskoromban elgörbítettem egy egész készletnyi kanalat – poénkodtam tovább.  Imádtam Petivel lenni, teljesen feloldódtam a közelében. Mindent elmondtunk a másiknak. Voltak nagyon mély, érzelmes beszélgetéseink, de volt olyan is, hogy csak viccelődtünk a másikkal, mint például most is. – Amúgy mit akartál mesélni? – értetlen fejet vágott, gondolom nem emlékezett rá, hogy mondott volna ilyet. – A telefonban említetted, dilibogyó!
- Ó, tényleg – csapott olyan erővel a homlokára, hogy az szinte már-már nekem is fájt. – Segítek, eltörölgetem a tányérokat és elmondom – kacsintott rám. Miután végeztünk érdeklődve pillantottam rá.
- Na?
- Imádom, amikor ennyire érdekel valami. Látom rajtad, hogy majd’ megveszel azért, hogy tudhasd – cukkolt.
- Most elmondod vagy húzod még az agyam egy darabig – kezdtem duzzogni.
- Hátrébb az agyarakkal kislány, gyere menjünk be az előszobába – húzott maga után az említett helyiségbe. Leültünk a kanapéra. – Megismerkedtem egy lánnyal – vallotta be végül szemlesütve, totális zavarban. Olyan volt, mint egy kisfiú, aki épp elmondja az anyukájának, hogy eltörte az egyik értékes porcelán vázájukat.
- De hiszen ez egy remek hír – ugrottam a nyakába boldogan. Örültem, hogy végre neki is van valakije. Tudtam, hogy már mennyire és milyen régóta vágyik egy társra. – Peti, mi a baj? – toltam el magamtól, hogy a szemébe nézhessek.
- Bűntudatom van.
- De hát miért? – döbbentem meg. Nem értettem semmit.
- Eszterrel már 2hete találkozgatunk. Eddig nem szóltam neked. Tudom, hogy te minden dolgodba beavatsz és most döbbentem rá, hogy ez szemét húzás volt tőlem.
- Ugyan, Péter – mosolyogtam. – Elhiszem, hogy nem akartad elkiabálni és nem voltál biztos az érzelmeidbe. Nincs ezzel semmi gond. Nem kell feltétlenül minden apró dolgodat elmondanom. Csak azokat, amiket szeretnél. Ilyen egy barátság – monológom végére az ő arca is felderült. – Na, mesélj erről a lányról.
- Hát, nagyon kedves és szép lány. Tanul, de mellette dolgozik is. Ha befejezte a sulit színésznő szeretne lenni.  A színházban találkoztunk először épp egy válogatóra jött. Már az első pillanatban magával ragadott a mosolya és a kisugárzása – áradozott róla Peti. Boldog voltam, amiért ilyen jókedvűnek látom, de mégis ott motoszkált bennem valami. Valami, amire nincs megfelelő szó. Féltékenység, talán így írnám le. Féltem, hogy most, hogy van valakije kevesebb ideje lesz rám. Nem nekem fog elmondani mindet. Nem leszek olyanjelentős része az életének, mint most.  Megráztam a fejem, nem lehetek ilyen én-központú.  Ő is ugyanúgy megérdemel egy kapcsolatot, mint én.  – Valami baj van? – hiába, túl jól ismer.
- Nem, semmi, csak elgondolkoztam Krisztián meglepetésén, megint – füllentettem. Mégsem ronthattam el azzal az örömét, hogy a hülye kétségeimmel traktálom. Petivel még jó sokáig beszélgettünk, de aztán mivel próbája volt el kellett mennie. Szerencsére nem maradtam sokáig egyedül. Nem sokkal az után, hogy Peti elment megjött Krisztián.
- Szia Dorka! Kérlek, gyere ki az ajtóhoz – hallottam a hangját a szobámban. Furcsálltam a helyzetet. Miért nem jön be? Érdeklődve mentem ki hozzá. – Szeretnék bemutatni neked valakit. Várj egy pillanatot – adott gyors csókot ajkaimra, majd eltűnt a lépcsőházban. Pár perc múlva egy gyönyörű, bézs színű kiskutyával tért vissza.
- Úristen, honnan tudtad? – már nagyon régóta vágytam egy kutyusra, de valamiért sosem jutottam el addig, hogy magamhoz vegyek egyet.
- Zita mesélte. Gondoltam lehetne ő a mi közös „gyerekünk”.
- Köszönöm szépen – öleltem meg. A kis szőrgombóc pedig vidáman megnyalta az arcomat.
- Megvettem neki mindent, amire szüksége lehet. Lemegyek a cuccokért a kocsiba, ti addig ismerkedjetek meg – annyira boldog voltam, hogy azt leírni sem tudom. Örültem a kis tüneménynek is, de maga a gesztus is gyönyörű volt. Zita és Tomika léptek be a szobámba, ahol a jövevény épp felfedező utat tett.
- Jajj, de aranyos – lelkendezett Zita. Közben Krisztián is visszatért rengeteg táskával a kezében.
- Jól meggondoltátok? Hatalmas felelősség – mondta nagy bölcsen Tomi, miközben a kutyus épp a kezét rágcsálta.
- Tamás, muszáj mindent elrontanod? – boxolta viccesen vállba a húgom.  – Amúgy mi a neve? – nézett rám Zita.
- Azt még nem is tudom. Krisztián?
- Úgy gondoltam, közösen nevezzük el.
- Legyen Bolyhos – javasolta Zita.
- Nézz már rá, egyáltalán nem bolyhos. Szerintem inkább Gyilkos legyen.
- Persze Tamás, nem bolyhos, de úgy néz ki, mint egy gyilkos – vágott vissza cinikusan Zita.
- Szerintem legyen Fufu. Aranyos név és nem hosszú, ezért ő is meg tudja jegyezni.
- Remek – egyezett bele Krisztián is.
- Azért vicces lesz, ahogy a Kölyök az utcán kiabálja a nevét – röhögött Tomika.
- Na jó, azt hiszem, hogy mi elvonulunk - húzta ki maga után Zita a szobából Tamást is.
- Annyira köszönöm, el sem tudod hinni mennyire boldog vagyok most – csókoltam meg Krisztiánt, miközben a földön ülve játszottunk Fufuval.
- Reméltem, hogy így reagálsz – most rajta volt a sor, hogy ajkát az enyémhez tapassza. – De azt tudod, hogy a lakás mostantól nem lesz olyan makulátlanul tiszta, mint eddig? Bele fogsz örülni a tisztaságmániáddal abba, hogy hullik a szőre és hasonlók – kezdett el kacagni. Igen, kacagni, mint egy kisgyerek. Felhőtlenül, gondtalanul.
- Kit érdekel? Nézz csak rá, te tudnál rá haragudni – mutattam a kiskutyusra, aki épp a földön ülve, fejét jobbra döntve figyelt minket. Miután kijátszottuk magunkat elmentem tusolni. mire visszaértem Krisztián már elaludt, Fufu pedig a mellkasán összegömbölyödve nézett rám. Elmosolyodtam a látványtól. Elhatároztam, hogy megörökítem a pillanatot. Megkerestem a fényképezőt és lefotóztam őket. Olyan aranyosak voltak együtt. Óvatosan bebújtam az ágyba. Behunytam a szemem, de még éreztem, hogy Krisztián átölel, Fufu pedig átmászik a másik oldalamra és ott bújik hozzám.