Egy ideig csak feküdtem és néztem, ahogy Krisztián alszik. Majd szinte, mint a derült égből a villámcsapás, olyan hirtelen álmosodtam el. A szemhéjaimat, mintha mázsás súly húzta volna lefelé. Végül megadtam magam és álomba szenderültem. Olyan érzés volt, mintha csak pár percet szundítottam volna, ám amikor kinyitottam a szememet és ránéztem az órára megláttam, hogy már két órája, aludtam. A következő dolog, ami feltűnt, hogy Krisztián nincs mellettem. Elindultam a konyha felé, sejtettem, hogy ott találom majd. Igazam is lett, valamit épp a tűzhelynél ügyeskedett. Halkan mögé lopakodtam és megöleltem a derekát. Ijedtében, majdnem eldobta a fakanalat, amivel épp egy számomra meghatározhatatlan ételt kevergetett lelkesen.
- Jó reggelt, Csipkerózsika – köszöntött egy csók kíséretében.
- Megszólalt a gödörből, a lyuk. Mit csinálsz? – érdeklődtem, közelebbről is szemügyre véve a fazék tartalmát.
- Ragulevest – húzta ki magát büszkén. Mikor meglátta, hogy összehúztam a szemöldököm, megbökte az oldalam – Ne fintorogj neki, amíg meg nem kóstoltad, lehet, hogy finom.
- Igazad van, bocsi. Az igazat megvallva, nem is olyan rossz az illata – vallottam be. – Mikor lesz kész? – érdeklődtem.
- Azt hiszem, már kész van – kapcsolta ki a melegítést, a „leves” alatt. Vettem elő tányérokat és evőeszközöket. Evés előtt eszembe jutott valami.
- Most vasárnap lesz anyák napja, gondolom hazamész Sopronba.
- Igen, én is erről akartam beszélni. Szeretnélek elvinni magammal, hogy bemutassalak a szüleimnek – idegesen figyelte a reakciómat.
- Szeretnék, de nem lehet. Nem hagyhatom itt egyedül Zitát egy egész hétvégére, meg amúgy is, szeretnék kimenni a temetőbe.
- Zita nem lenne egyedül, Tomika biztos szíves-örömest vele maradna egész hétvégén. Vasárnap délután, amikor visszaértünk pedig szívesen kiviszlek titeket a temetőbe. Na?
- Részemről rendben, felhívom Zitát is – tárcsáztam Zita számát, elmondtam neki a hétvégére vonatkozó terveket, ő pedig kitörő örömmel fogadta, hogy végre magára merem hagyni huzamosabb ideig. Mostanában, úgyis minden szabadidejét Tamással tölti. Az iskolában épp szünet volt, ezért semmi kifogásom nem volt a dolog ellen. Miután letettem a telefont, végre megkóstoltam a levest. Egy hajszál mentette, hogy nem köptem ki, nagy nehezen letuszkoltam a torkomon a falatot. – Nagyon szerelmes lehet a szakács, mert eszméletlenül el van sózva – mondtam ki óvatosan a véleményemet, nehogy megsértsem. Az ő arcán is láttam, hogy nem ízlik neki. Felálltam és odasétáltam mellé. – Legalább megpróbáltad – adtam egy puszit az arcára, vigasztalásképpen. Rendeltünk kaját, majd miután elfogyasztottuk, neki láttam az elmosogatásnak. Krisztián mögém lépett, lágyan elkezdte csókolgatni a nyakam. – NE csináld már, el kell mosogatnom, két tányér van még, csak kibírod – csitítottam. Ő pedig engedelmesen hátralépett és várta, hogy végezzek. Abban a pillanatban, amikor letettem az utolsó kanalat is, ismét mögöttem termett. Apró csókokkal hintette be a nyakam, majd egyre lejjebb haladt a vállam felé. Keze pedig már a pólóm alatt járt, a bőröm égett azon a nyomon, ahol Krisztián ujjai jártak. Megragadtam a kezét és egyenesen a hálószobába vezettem.
- Biztos vagy benne? – kérdezte az izgatottságtól rekedt hangon én csak aprót bólintottam. Nem akarom részletezni, de akkor este nem csak aludtunk. Reggel arra ébredtem, hogy Krisztián puszit ad az arcomra. Kinyitottam a szemem.
- Hova mész? – kérdeztem, amikor megláttam, hogy fel van öltözve.
- Hazamegyek, összepakolom a cuccaimat, 1 óra múlva indulunk, rendben? – kérdezte.
- Aha, persze, addig rendbe szedem magam. Mibe menjek? Hétköznapiba vagy ünneplőbe? Mi lesz, ha nem kedvelnek? – kezdtem bepánikolni. Még soha nem volt részem ilyenben, Ákos nem mutatott be a szüleinek, más komolyabb barátom pedig nem volt.
- Nyugodj meg, imádni fognak. Viszont én tényleg megyek. Ne izgulj! Szeretlek – csókolt meg lágyan. Miután elment, nem sokkal én is nekiláttam a készülődésnek, minden szükséges holmit egy sporttáskába raktam. Letusoltam, a hajamat laza copfba kötöttem. Egyszerű farmer, póló duó mellett döntöttem. Miután elkészültem, kezemet tördelve vártam Krisztián érkezését. A várakozás rettentő hosszúnak tűnt. Végül kopogást hallottam és már szaladtam is az ajtóhoz. Krisztián mosolyogva állt a ajtófélfának dőlve. – Indulhatunk? – kérdezte.
- Persze – sóhajtottam nagyot. Lehajolt a táskámért, én pedig csak akkor vettem észre valamit. – Krisztián!
- Mi a baj? – nem feleltem, csak a tükör elé vezettem. Ő is megpillantotta az apró lila véraláfutást a nyakán. – Ja, ez? Erről, tudok. Semmi baj!
- Még hogy nem baj? Anyukádékhoz megyünk, mégsem állíthatsz be az új barátnőddel és a kiszívott nyakaddal.
- Nyugi, anya tisztába van ezekkel a dolgokkal.
- Akkor is. Valahogy el kell tüntetnem - előkerestem a fiókból az alapozót és óvatosan elkentem Krisztián nyakán. Tökéletesen lefedte az árulkodó nyomot. – Mehetünk – szóltam, amikor végeztem. Krisztián felkapta a táskámat, majd a szabad kezével az enyém után nyúlt. Bezártam a lakást és növekvő gyomorgörccsel ültem be az anyósülésre. A tájat nézve, elszundíthattam, mert a szememet kinyitva a Sopron tábla köszönt vissza rám. – Rossz hatással vagy rám, lassan többet alszom, mint te – néztem megvetően Krisztiánra, aki csak mosolygott. Nem sokára az autó megállt egy sárga színű ház előtt a szívem pedig az eddigi tempójának ezerszeresére gyorsított fel.
- Készen állsz? – kérdezte kedvesen Krisztián, miközben kinyitotta nekem az autóajtaját.
- Nem – feleltem gondolkozás nélkül, de ő csak elmosolyodott, ismét. A bejárati ajtóhoz léptünk, a térdem pedig remegésbe fogott, hatalmas harmóniában állt a gyomrommal, amikben szintén pillangók verdestek az izgatottságtól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése