Az egész utat végig beszélgettük, majd amikor a ház elé értünk, Krisztián leparkolt és felkapta a fagyit rejtő dobozt, majd amikor én is kiszálltam, bezárta az autót. Elindultunk felfelé a lakásba, menet közben eszembe jutott, hogy még nem kaptam vissza a slusszkulcsomat.
- Krisztián, nem felejtettél el valamit? – kérdeztem mosolyogva. Felkapta a fejét és aggódó arckifejezéssel töprengeni kezdett.
- Koncertem lesz, vagy mi? – tette fel a kérdést, amikor már sehogy sem ugrott be neki, hogy mi is az, amiről kiment az fejéből.
- Nem, de az autókulcsom, még mindig nálad van – mondtam kacagva, a felesleges riadalmán.
- Ó, tényleg – csapott olyan erővel a fejére, hogy be is pirosodott a helyén. – Ne haragudj, nem akartam ellopni, meg semmi, csak a megszokás – halászta elő a kulcsot a zsebéből, majd nyújtotta át nekem.
- Aha, persze, biztos vagyok benne, hogy az éjjel folyamán elvitted volna és reggel csak a hűlt helyét találom, ha most nem szólok rád – piszkáltam tovább. Krisztián ilyen volt, nem vette fel a dolgokat magára. Már amennyire én ismerem. Jókat lehet vele poénkodni, mert ő is visszaszól, ha kell, de nem bántó stílusban. Időközben felértünk az ajtó elé, Krisztián szokás szerint bevárt az ajtó előtt. Nem tehetek róla, ő csak úgy száguld felfelé a lépcsőkön, míg én a saját lassú tempómban feldöcögök. Kinyitottam az ajtót és előre engedtem Krisztián, mert szegénynek tele volt a keze.
- Tamás, megjöttünk – kiáltott Krisztián. Tomika pedig, mint egy őrült rohant ki a szobából. Neki esett a doboznak és mikor kibontotta csalódottan felsóhajtott.
- Ez nem az én fagyim – biggyesztette le az ajkát, mint akiből épp kitörni készül a sírás. Krisztiánnal elnevettük magunkat. Zita is kicammogott a szobából. Vettem elő kiskanalakat és nekiláttunk az evésnek. A fiúk, mint az éhenkórászok neki estek a fagyinak. Állítom, hogy még levegőt sem vettek, míg nem végeztek az elfogyasztásával. Olyan gyorsan behabzsolták, hogy Zitával csak néztünk. Mi szép lassan bekanalaztuk, majd elpakoltam a dolgokat az asztalról. Krisztián is segített. Ránéztem az arcára és hahotázásban törtem ki. Értetlenül nézett, nem értette a reakciómat. Mikor sikerült végre lenyugodnom, csak ennyit mondtam:
- Az arcod, tiszta fagyi – aztán újra elkapott a nevetés. Krisztián az arcához kapott, de csak sikerült még jobban elmaszatolnia a vanília foltot. – Várj, segítek – mondtam, amikor végre sikerült teljesen lehiggadnom. Fogtam egy konyharuhát, megnedvesítettem, majd eltűntettem a fagyi maradékát Krisztián arcáról.
- Ó, köszönöm – mondta. Időközben Zita és Tamás megint elosontak a munka elől.
- Hé, fiatalok, nem jöttök ki beszélgetni az előszobába? – kopogtam be Zita szobájának ajtaján.
- De, persze – szólt ki Zita. Én és Krisztián addig letelepedtünk a kanapéba. Aztán, kis idő múlva Zitáék is csatlakoztak hozzánk. A fiúk ismét hozták a szokásos formájukat. Krisztián piszkálta Tomikát, ő pedig úgy reagált rá, mint egy 4éves. Nagyon jó volt a hangulat. Aztán, amikor az egész társaság röhögőgörcsben fetrengett már, Krisztián rápillantott az órájára és felpattant, mint aki szegre ült.
- Úristen, 10 percem maradt, hogy eljussak a város másik felén lévő megbeszélésemre – hadarta el és már rohant is a cipőjéért. Pont úgy, mint én szoktam munkába menet.
- Elviszlek – szaladtam utána. – Ti meg, ne csináljatok semmi rosszat, sem amíg nem vagyok itthon – kiáltottam még vissza az ajtóból Tomikáéknak. Felkaptam a kocsi kulcsot és már indultam is Krisztián után. Gyors léptekkel haladtam szorosan Krisztián nyomában. Kinyitottam az autót és be is pattantunk villámgyorsan az autóba. Forma 1-es pilótákat megszégyenítő módon startoltam. Krisztián idegesen dobolt a lábával. – Ne aggódj, odaérünk – kacsintottam rá. Rám mosolygott, majd a rádióval kezdett babrálni, végül megállapodott egy adónál. Hamar odaértünk. Nem pattant ki egyszerre, benn maradt velem az autóba.
- Köszönöm, hogy elhoztál – hálálkodott.
- Ugyan, semmiség. Megvárjalak?
- Nem kell, menj csak, majd Orsi haza visz. Mikor látlak megint? – kérdezte mosolyogva.
- Hát, holnap reggeltől-estig dolgozom. Már nagyon régóta szervezem ezt a bulit. Amúgy te tudod, hogy mit csinálunk az első randin, tűzd ki te az időpontot.
- Hát, legyen kedd. Nem bírom ki sokáig anélkül, hogy lássalak – vallotta be szem lesütve. Annyira aranyos volt, mikor zavarban volt.
- Rendben, akkor kedden. Alig várom – mondtam meg őszintén. – Ne, értsd félre, örülök, hogy még mindig itt vagy, csak eddig úgy loholtunk ide, mintha az életünk múlna rajta – világosítottam fel.
- Jaj, tényleg a megbeszélés. Semmi kedvem hozzá, inkább beszélgetnék még veled.
- Hidd el, én is szívesen tenném. Viszont a menedzsered nem téged fog kinyírni, hanem engem, ha nem mész be a megbeszélésre. Amúgy is, kedden találkozunk – mondtam.
- Igazad van. Hiányozni fogsz, kislány – búcsúzott és szállt ki az autóból. Elindult befelé, én pedig már indítottam a motort. Láttam, hogy visszasiet az autóhoz. Kinyitotta az ajtót.
- Elfelejtettél valamit?
- Csak ezt – mondta és adott egy puszit az arcomra. Most rajtam volt a sor, hogy zavarba jöjjek, rajta pedig, hogy elmosolyodjon. –Na, most már tényleg muszáj mennem – sóhajtott. – Olyan nehéz itt hagynom téged.
- Akkor megyek is, nehogy még a végén kísértésbe ess, és az én hibámból hagyd ki ezt az egészet – feleltem és miután becsukta az ajtót intettem és már gázt is adtam az induláshoz. A tükörből még láttam, ahogy Krisztián bánatosan belép az ajtón. Annyira jól estek a szavai. Bár magamnak is féltem bevallani, de nem tagadhattam tovább, teljesen beleestem ebbe a srácba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése